A középiskolában pedagógusnak készült, később színésztanulónak állt. Hivatások határmezsgyéjén kereste a helyét, mára úgy tűnik, hogy megtalálta: drámatanár és színész lett. Költözött számtalanszor, egyelőre lehorgonyzott a saját otthonában: Budapesten él, de az új évadtól a soproni színházban láthatja majd a közönség.
–Az Újvidéki Színművészeti Akadémiá n kezdted a színészi tanulmányaidat, az egri Kelemen László Színészképző Stúdió ban folytattad őket. Négy évet töltöttél az Egri Gárdonyi Géza Színház ban, ugyanennyit a Veszprémi Petőfi Színház ban, ahol színművész minősítést szereztél. Ez az eddigi, hivatalos színészi pályafutásod. Ifjúkorodban, még Óbecsén ilyen életről álmodtál?
– Nem álmodtam színész-életről, egészen más motivációkkal nyúltam kamaszként a drámához: azonosulni akartam bizonyos szerepekkel, és ebben az azonosulásban gyógyítani magamat. Ösztönösen. Tudatossá csak felnőttkoromban vált a túlélésnek ez a formája. Nehezen éltem meg a létezést, a színház kamaszkoromtól átlendített a viselhetőség partjára. Ez az erős élmény most abban van hasznomra, hogy érzékeny vagyok a gyerekekre, ébren maradt egy érzékszervem, ami elég pontosan jelzi, hogyan kell őket megérinteni, és hogyan nem szabad.
– Az utóbbi években Budapesten van a főhadiszállásotok: férjed, Bregyán Péter Jászai Mari-díjas színművész innen ingázik Sopronba, te pedig amellett, hogy neveled 9 éves kislányotokat és 18 éves fiatokat, a színház és a pedagógia mezsgyéjén tevékenykedsz a Kispesti Waldorf Gimnáziumban, az Őze Lajos Művészeti Iskolában, valamint a Janikovszky Éva Általános Iskolában. Új szerelem lett a drámapedagógia?
– Sára lányunk Waldorf-iskolába jár, ott az egyéni érettségi mellett közösségi érettségi vizsgát is tesznek a végzősök; ez egy komplex színházi munka, hat hónapon keresztül érleli és köpüli ki magából az osztály a saját színházi előadását. Fantasztikus élmény ebben részt venni, megfigyelni, bízni, segíteni, amikor kell. Ide hívtak színésztanárnak három évvel ezelőtt, MrozekTangója, egy Ende-történet és a Lear király van mögöttünk, de „melléktermékként” a szülői közösség is létrehozta a maga színházi formációját, a szÖsz-t, vagyis a Szülők Örömszínházát. Az öröm a közös játékból ered, egyfajta mámor ez, felszabadít, ha nincs elvárás. Természetesen van rend, vannak alapelvek – elfogadás, befogadás –, de ezek kimondatlanul működnek. Van cél is, de nincs időhöz kötve, és a téma, a műfaj sem kötött. Az improvizációk során van, ami áthullik, és lesz, ami fennmarad a rostán; amikor ez összeérik és megmutatásra kívánkozik, akkor megkeresi a maga közönségét.
Az Őze-iskola vezetőjével, Katona Zsuzsá val új formákat keresünk. Ő a drámapedagógia, én a színház felől érkeztem, de mindketten eléggé érzékenyek voltunk a másik területére ahhoz, hogy kísérletbe kezdjünk. Megrendítően mély drámaórákat láttam tőle, amit átmentek a saját csoportjaimba, ő pedig a színházi elemeket „kölcsönzi” tőlem.
Én úgy látom, hogy a gyerek alapvetően nem alkalmas arra a fajta színház-csinálásra, amit ma is alkalmaznak az iskolák színjátszó köreiben (tisztelet a kivételnek) vagy a divatos gyerek-színészképző stúdiókban. Teljesen értelmetlen, sőt drasztikus az a beavatkozás, amikor idomítással színpadképessé teszünk gyerekeket a mama és a rokonság örömére. A drámajáték óvatosan nyitogat, és egy lassú folyamat során akkor engedi színpadra a gyereket, amikor eljuttatta odáig, hogy az önismeret, társismeret, kreativitás és a többi „haszon” után most a megmérettetés-helytállás lesz az, ami hozzáad valami új értéket a gyerek életéhez.
A kőbányaiJanikovszky iskolában Damó Éva igazgatónő olyan ember, aki érzékeny az idők szavára, és az elsők között indít drámás osztályokat. A szülők meggyőzésére a nyílt napokon a leendő elsősökkel tartottunk bemutatóórákat, itt ez volt alapvetően a feladatom, de az ünnepi műsorokban is részt veszek, kultúrparavánt szerkesztek. Mindegyikben benne van egy régi-új felismerés, hogy bármit csinálsz, a vezérelv: érzékenynek lenni azokra, akiket megszólítasz. Ez olyan játék, mintha én lennék az is, aki dobja a labdát, meg az is, aki elkapja, tehát érzem, hogyan kell úgy dobni, hogy jó legyen elkapni. Ezzel keveset foglalkozunk, a gyerekeknél meg szinte semmit. Azzal vagyunk elfoglalva, hogy mennyire mások, mint a régebbi generációk, és bele is ragadunk ebbe a sopánkodásba, mert felment bennünket az önvád alól. Valóban mások a mai gyerekek, éppen ezért máshogy kell őket megszólítani is. Mit számít, ha a 12 éves fülbevalós fiúnak kilóg az ingje a ’48-as ünnepségen, miközben teljes hittel forradalmár ő! Egy mai lázadó ő: tüzes szemű kölyök, aki boldogan játszik, mert bár sereghajtó talán minden tantárgyból, azért ebben igencsak remekel.
Ezeket a momentumokat kellene meglovagolni, a sikert aláhúzni kétszer. Azt mondják, a magyar oktatásnak az a legnagyobb hibája, hogy nem a tudást jutalmazza, hanem a hiányosságot bünteti. Ha megfogod azt az egy pillanatot, amikor remekelt, és azt emeled naggyá, ő maga vágyik majd a többi pillanatban is naggyá lenni.
Vannak látványos változások az életben, a színész életében talán több is, könnyebben szedi a sátorfáját másoknál. Éltem nyolc városban, nem tudom, hányszor költöztem lakásból lakásba, de ezek idővel elveszítik a jelentőségüket, és kevésbé látványos, de valóságos változásoknak, vagy inkább eszméléseknek lesz jelentőségük. Most például afölött csodálkozom hónapok óta, hogy mekkora erő rejlik a megszólításban. Cigány versmondóra készülünk ezekben a napokban, 25 gyerek jelentkezett, hogy menni akar. Ülünk egy csendes térben, beszélgetünk versekről, hangulatokról, múltról, kultúrákról, a versek is elhangzanak közben, derűs órák ezek. Másnap jönnek, kérdezik, mikor találkozunk újra. Fel kell ismerni, el kell dobni a régi hangokat, betanult mondatokat, le kell rázni mindent, és tisztán kezdeni a kapcsolatokat. A felnőtt-gyerek viszony leszűkült néhány mondatnyi párbeszédre, okítás, számonkérés az egyik oldalon, félelem, megfelelés a másikon, ez senkinek sem jó. Azok a hangok segítenek, amik azt jelzik, „érdekelsz” , „jó, hogy itt vagy” .
Nagy kihívás érzékenynek lenni azokra, akikhez szólni akarsz. Meg kell tanulni nem reagálni, hanem válaszolni bizonyos helyzetekre. A színház éppúgy gyógyír lehet agresszió kezelésére, mint pl. az extrém sport.
–A idei évaddal új fejezet kezdődik színésznői pályafutásodban. Amikor legutóbb találkoztunk, azt mondtad, három B -betűs város van versenyben az őszi idényre: Budapest, Becse és Békéscsaba. Hogy lett ebből soproni Petőfi Színház ?
– Amíg mindketten vidéken játszottunk – ráadásul különböző városokban –, Budapesten csak a nyarakat töltöttük együtt. A negyedik veszprémi évad után – addigra megsínylette a kapcsolatunk a távolságot – a pesti kertben, két gereblyéző mozdulat között dőlt el bennem: nem megyek vissza többé. Azt nem tudtam, mit fogok csinálni Pesten, csak azt, hogy mostantól együtt kell lenni, és ha vidékre szerződünk, akkor együtt megyünk.
Tavaly nyáron volt egy Koldusopera bemutatónk Becsén, önkormányzati támogatással, ennek a sikerén felbuzdulva éreztük úgy, hogy haza kellene menni, színházat csinálni Becsén. Kínálkozott más lehetőség is, vidéki színházban, és versenyben volt persze Budapest is. Mindegyik mellett érvek és ellenérvek sorakoztak, az elmúlt három hónap ebben a hánykolódásban zajlott. Végül elmentünk a soproni Kőszívű ember fiai című előadás bemutatójának bankettjére, és mert jó volt a zene és mi évek óta nem táncoltunk, belevetettük magunkat a táncba, és egészen zabolátlanul roptuk egy ideig. A soproni színház igazgatónője is jelen volt, másnap már tervei voltak… Szerződést ajánlott nekem is a következő évadra.
A soproni színház Budapesten próbál, csak az előadásokra utaznak le, maradhatunk tehát Pesten a színes házunkban, a sárga szobában, a piros konyhában, zöld fürdőszobában, a kutyával, a macskával és a nyúllal…
–Milyen feladatok várnak rád Sopronban?
– Játszom a La Mancha lovagjában, amit Huszti Péter rendez, a Bánk bánban Kerényi Imrével fogunk együtt dolgozni, házaspárt játszunk Péterrel CamusFélreértésében, Csiszár Imre rendezésében, és részese leszek a Turay Ida SzínházVértestvérek című musicalének, amelyben Papadimitriu Athina a főszereplő.
Már most májusban is lesz egy közös bemutatónk Péterrel az Éless-szín ben, annak már elkezdődtek a próbái.
–Férjeddel színpadra állítottátok Spíró György Prah című komédiáját, amit sikerrel mutattatok be a Délvidéken és Magyarországon is több helyen. Készültök hasonló produkcióval?
– A Prah eredetileg Óbecsére készült, aztán kezdtünk vele vándorolni. Házaspárnak házaspárt játszani – ráadásul ilyen szókimondó történetben – azt mondják, kétesélyes… Nálunk jól sült el, de ezt nem tudhattuk előre. Őrült viták követték így is a próbaidőszakot (itthon, a kertben), de mégis megerősítette a kapcsolatunkat a közös kín és öröm. Akkor úgy éreztük, azonnal bele kell vágni egy újabba, most mégis nyugvópontra került a dolog, van elképzelés, de nem lehet siettetni, a Prah is magát érlelte meg. Azon kívül pedig még az sincs igazán „kipörgetve”…
–Becsén van egy Bárká tok is, ami egy színházi és kulturális civil szervezet. Milyen ambíció hívta életre?
– Apropója a Koldusopera volt, de sokkal szélesebben gondolkodtunk. A Bárka nevet a nővérem találta ki, nekünk nem is juthatott volna eszünkbe, hiszen Magyarországon ez a név erősen foglalt, de otthon egészen mást jelent. A Bárka védelmet nyújt, bárki felszállhat rá, és ami a lényege, nem köthető helyhez, mert közlekedő eszköz. Úgy képzeltük a sorsát, hogy a vajdasági kultúrvizeken mindig ott köt ki, ahol éppen szükséget és fogadókészséget tapasztal, és olyan műfajban és nyelven szólal meg, amilyet a hely kíván. Ebből egyelőre egy hetven embert mozgósító, a gesztus szintjén kétnyelvű Koldusopera-előadás valósult meg, egy négyhetes drámatábor és egy filmklub. A többi a jövő zenéje.
