Huszonöt év után ismét Magyarkanizsán járt Sztevanovity Zorán
Sztevanovity Zorán , mert így írja a nevét, nem Zoran Stevanovićként, pedig ezen a néven anyakönyvezték 1942-ben Belgrádban, ahonnan hatéves korában költözött át a családja Budapestre, diplomáciai szolgálatra, és később az 1948-as informbirós időszak után ott maradtak, mert politikai okokból nem térhettek vissza. A három évvel fiatalabb öccsével, Dusán nal (aki a dalainak állandó szövegírója) együtt a Műszaki Egyetem villamosmérnöki karán végzett, de sohasem dolgozott a szakmában, az énekléssel kötelezte el magát – a zenei pályát választotta. Sorra alakultak meg az együttesek, amelyekben játszott: Zenith , Metro és a Taurus , s Zoránból előadóművész, énekes, gitáros és zeneszerző lett, amit a 40 éves munkássága során Liszt Ferenc-, Kossuth- és Prima Primissima Díj jal jutalmaztak. Harminckét kiadott album, s több milliós példányban elkelt lemez hirdeti a sikerességét, de talán még ennél is beszédesebben szól róla, hogy Zorán neve a mai napig egyet jelent a legmagasabb színvonallal, a nemes, intellektuális rockzenével.
A magyarkanizsai önkormányzat városnapi ajándékként kedveskedett a lakosságnak, a gyógyfürdő sportcsarnokában megtartott több mint kétórás Zorán-koncerttel, ami felejthetetlen élmény maradt mindannak az 1000 jelenlévőnek, akik hallhatták. Egyéni interjúlehetőségre nem volt ugyan mód, de az ott lévő újságírók kérdéseket tehettek fel a művésznek, aki ezzel kezdte a beszélgetést:
– Szomorúsággal kell konstatálnom, hogy évek óta nem sikerült koncertet összehozni ezen a vidéken, pedig valamikor több mint 20 évvel ezelőtt, bizony sűrűbben jártunk errefelé. Igazán nem tudom a részleteket, hogy miért van ez így, mert a szervezők is szívesen vennék és mi is örömmel jönnénk. A szándék mind a két félben megvolt, talán majd a jövőben másként lesz. Nekem nagyon jó érzés idelátogatni Vajdaságba, mert hiszen mindenki tudja rólam, hogy belgrádi születésű vagyok, ami a nevemből is kiderül, ezért mindig egy kicsit hazajárásnak számít az itteni fellépési lehetőség, legalábbis a lelkemben így vagyok ezzel.
–Hazajön ide vagy ott, Magyarországon van otthon?
– Nehéz kérdés. Erre szoktam azt mondani, hogy – amit nem én találtam ki, de nagyon ide illik – százszázalékosan érzem magam szerbnek és százszázalékosan vagyok magyar, ami matematikai képtelenség, de érzelmileg mégiscsak létezik. Jómagam vagyok rá a bizonyíték. Soha sem fogom elfelejteni a gyökereimet, a rokonságomat, egyáltalán a nyelvet. Mert jól beszélek szerbül a mai napig is, de hát ott Magyarországon nőttünk fel és odaköt bennünket minden, ami a felnőtt életben fontos és érdekes az ember számára. Nyilvánvalóan, hogy az a háttér, amit ma már nekem jelent Magyarország, nagyobb kötődöttség, mint önmagában a származási hely. De hát végül is szomszédokról van szó, két szomszédos országról, ezért nem nehéz hazamenni oda vagy hazajönni ide. Azt hiszem, soha nem lehet megfogalmazni eléggé pontosan és megfoghatóan az efféle érzelmi dolgokat, ezért kicsit nehéz ezt elmondani, de az a lényeg, hogy én ezzel sohasem problémáztam magamban és mások sem velem kapcsolatban. Sohasem éreztem semmilyen fajta megkülönböztetést sem a nevem miatt, vagy a származásomból kifolyólag, egyszóval nincsenek negatív érzéseim és tapasztalataim ezzel a helyzettel kapcsolatosan.
–Énekelt-e már szerbül?
– Előfordult, különösen a Magyarországon élő szerb nemzetiségeknél tartott rendezvényeken, hozzájuk ellátogattam és ott náluk szerbül szoktam énekelni. Igaz, hogy ez korábban volt, az utóbbi időben, bevallom őszintén, nemigen jellemző. Itt Szerbiában nem énekeltem szerbül.
–Belgrádban fellépett-e már?
– Igen, még a Taurus együttes idején a hetvenes évek elején, egy nemzetközi fesztiválon szerepeltünk Belgrádban magyar zenekarként. Háromnapos rendezvény volt, nagy felhajtás volt körülötte, de mondhatom, hogy egyáltalán senkinek sem tűnt fel, hogy van itt egy Zorán nevű zenész a zenekarban, és az esetleg szerbül énekelhetne. Senki se firtatta, hogy miért van ez a név. Ez csak egy sima vendégszereplés volt.
–Mi a titka a négy évtizeden át tartó sikerének és népszerűségének, hogyan lehet megőrizni a hagyományos értékeket?
– Erre nincs recept, nem tudnék megfogalmazni valakinek egy olyan fajta tanácsot, amellyel hosszú távú jelenlétet biztosíthatna a zenei élvonalban, nekem csak olyan általánosságok jutnak az eszembe, amelyek az élet bármely más területén is igazak lehetnek. Ha valaki valamit jól akar csinálni, ebbe beletartozik az, hogy meg kell tanulni azt az adott szakmát. Nyilván nem lehet végig autodidakta módon művelni a zenét, és fontos az ember számára a saját magával szembeni kritika is. Nem szabad belefeledkezni a sikerbe, elhinni magunkról, hogy nagyok lettünk, szépek és okosak, sőt mindenkinél szebbek és okosabbak, hanem önkritikai vénája kell hogy legyen az embernek, ami lehetővé teszi, hogy egy picit mindig előrébb tudjon lépni. Persze kell hozzá rengeteg szerencse is, most nem fontossági sorrendben mondom a dolgokat, csak ahogy eszembe jutnak, a szerencse mellé szükségeltetik a kitartás, a kudarcok jó kezelése, az se árt, ha az ember tudja, hogy nem szabad feladni a dolgokat. Mert, aki rögtön letérdel a probléma előtt, az kiesik a sorból, ezért küzdeni kell, mint minden más területen az életben. Azt is nagyon fontosnak tartom, hogy valamilyen színvonalbeli mércét tudjunk felállítani, amihez mindenképpen ragaszkodni fogunk. Ebből a divat vagy az éppen aktuális trend hatására sem szabad engedni, tilos átnyergelni más vonulatba, igyekezzünk a könnyebb ellenállás vonalát elkerülni. Ha az ember tartja a saját értékrendjét, abból nem enged, akkor vagy mázlija van vagy nem. Ha mázlija van, akkor ez találkozik a közönség érdeklődésével, és ilyen esetben összejön a dolog. Én arra emlékszem vissza, hogy amikor divatba jött a diszkó, mi ellenálltunk, s nem csináltunk diszkózenét. Amikor pedig a playback vált aktuálissá, amit a közönség sajnos jól fogadott és sikert lehetett vele elérni az egyszerű tátogással, mi rendre ragaszkodtunk az élő zenéhez, akkor se csináltuk másként, tartottuk magunkat az elveinkhez. Az igazat megvallva, nem tudok pontos receptet mondani, de ha sejteném a siker titkát, akkor nem árulnám el. Szerintem az a fontos, ha az ember valamilyen színvonalbeli mércét felállított magának, akkor abból a divat vagy az éppen aktuális trend hatására se engedjen.
–Szerencsés egybeesés a munkája során, hogy testvére, Sztevanovity Dusán írja a dalok szövegeit.
– Isteni szerencse, valóban, hogy a testvérem lett a szövegíróm. Hozzá kell tenni, hogy ez elég korán elkezdődött, mert már a Metro együttes korai éveiben, valamikor a hatvanas évektől kezdve, ő írta a Metro dalainak a szövegét. Ez egy töretlen kapcsolat, amihez Presser Gábor 1977-ben társult. Tényleg egy adomány az, ha valaki egy olyan személytől kapja a szavakat eléneklésre, aki minden szempontból jól ismeri. Nekünk a Dusánnal nem kell napi kapcsolatban lennünk. Nem kell érdeklődnie afelől, hogy én éppen hol is tartok, mit is gondolok, mert pontosan tudja. De talán ez még csak nem is kimondottan erről szól, hogy konkrétan nekem írná a dalt, hanem az a dolog nyitja, hogy ő azt írja, amit gondol és képzel a világról. De hát mi testvérek vagyunk, nem esik messze ez a két dolog egymástól, és én teljesen nyugodt lelkiismerettel tudom elénekelni a Dusán által írt dalokat. Ehhez tudni kell azt is, hogy eszembe se jutna olyan mondatot kiejteni a számon, amivel nem értek egyet. Ami nem olyan megfogalmazás, amit én magam is mondhatnék. Elvtelenül soha sem énekeltem. Megalkuvás lenne, ha én nem úgy gondolnám a dolgot és mégis előadnám. Másrészt, végül is, én csak egy előadó vagyok, miért ne fordulhatna ez is elő. Viszont az a lényege a dolognak, hogy ez a fajta zene nem csak interpretáló műfaj, mert az ember képviseli azt a témát és gondolatiságot, amit a szövegben megfogalmaztak, és nem csak előadja azt, és azután kilép belőle és lesz valaki más. Én ugyanaz a személy vagyok a dal előadása alatt, előtt és után is, és igyekszem azonosulni a mondanivalóval, mert itt nagyon szorosan összefügg az emberi momentum a tartalmi résszel.
Zorán azzal zárta a beszélgetést, hogy nem szereti, ha megkérdezik tőle van-e kedvenc dala. Mert nincs. Pontosabban, rengeteg kedvence van, a kétszáz-egynéhány dal közül legalább húszat fel tudna sorolni, amelyik szorosan összenőtt vele. Arra viszont tud válaszolni, hogy melyik az a dal, amit leggyakrabban, szinte mindig, kér tőle a közönség, s amelyet nagyon szeret énekelni, s ez természetesen Magyarkanizsán is felcsendült: az Apám hitte...
