Stohl Andrással színészetről, tévézésről, megbánásról, apró örömökről az újságírókról és a karácsonyi hangulatról
Keith Huff Jó zsaru – rossz zsaru fordulatokban gazdag bűnügyi történetének a budapesti Central Színház- beli sajtóbemutatója után az öltözőbe invitált Puskás Tamás , a darab rendezője, hogy a Tarka Világ nak címlapinterjút készíthessek Stohl András sal. Fergetegeset alakított Denny, a rossz zsaru szerepében, aki kipróbált mindent az életben, bunyót, garázdaságot, italt, nőket és drogot, de érző, meleg szívű ember ennek ellenére, aki a családjáért mindenre képes. Várni kellett a mostanában annyit és annyiszor meghurcolt művészre, mert érkeztek a rokonok, közeli barátok, hogy gratuláljanak neki, s mindegyiknek könnyes volt a szeme, talán még az övé is.
Kedves, előzékenységgel már-már szeretettel fogadott, nyoma se volt benne a sztárallűrnek, a kivagyiságnak. Nyomban megmutattam neki a filmszemle utáni sztárinterjú-címlapos Tarka Világokat, amiben megjelentek a beszélgetéseim a művészekkel, nagy érdeklődéssel nézte, s mindjárt mondta, színvonalas újság. Majd megakadt a szeme az egyik címlapon, amelyen egy hazai színésznő, Elor Emina volt látható. „Hű de szép nő!” , szaladt ki a száján egy kis cinkos mosoly kíséretében, Djoko Rosić ról meg azt kérdezte, hogy lehet ő mostanában.
Mivel valahol azt olvastam, a balesete óta immár eltelt fél év után elege van az újságírókból, hogy mindent összehordanak róla, így magától adódott az első kérdés:
–Szereti az újságírókat?
– Nem! Akarja, hogy bővebben kifejtsem?
–Igen.
– Nem szeretem az újságírókat, mert általában nem az jelenik meg a lapokban, amit én megírok vagy elmondok. Esetleg, ha netán az jelenik meg, akkor címet a változtatják meg, bombasztikusra formálva azt, így próbálják eladni a lapot. Igen, lehet, hogy a cikkben az van leírva, amit mondtam, de egy botrányos címmel, amit kiemelnek a fő oldalon, mindent tönkretesznek. Tudom én, hogy ez azért van, mert el akarják adni az újságot, de nem érdekel, így nem szeretem az újságírókat.
–Azt nyilatkozta valahol, hogy sorra be fogja perelni az újságírókat, akik össze-vissza irkáltak önről...
– Csak azokat fogom beperelni, akik megérdemlik. Akik normálisan vagy legalábbis az igazságot megközelítve írtak, azokat nem bántom. Viszont, akik homlokegyenest mást tálaltak vagy teljesen baromságokat állítottak rólam, azokat be fogom bizony perelni.
–Sokat bántják mostanában az újságírók?
– Sokat. Én most azt hiszem, hogy sztár vagyok ebből a szempontból, mindenki belém törli a talpát. Ebből lehet most sok pénzt keresni.
–Maguk találják ki a dolgokat, vagy a nyilatkozatait torzítják el?
– Én nem beszéltem senkivel, ők torzítják bizony, ahogy tudják, ez egy szakma, ezzel nincs semmi baj, tudom, hogy rá van állítva egy teljes iparág, mert nagy pénzt lehet keresni. De majd én helyre teszem a dolgokat.
–Beszéljünk, a darabról, amelyben ön a rossz zsarut alakítja. Nehéz volt felkészülni erre a szerepre?
– Nem. Egyszerűen csak megtanultam a darabot.
–Nagyon élethűen alakítja a dühkitörést, emlékezetes felháborodási rohamot produkál a színpadon, erre biztos külön kellett készülni.
– Az az igazság, hogy nagyon jól van megírva a darab. Ezért nagyon könnyű menni a szöveggel, nem kellett sokat utána tanulni, csak azt kellett csinálni, ami a szövegben le van írva. Ha indulatosan van megfogalmazva, akkor indulatosan kellett mondani a dolgokat, ennyi az egész. Talán az a nyitja a dolognak, hogy annyira profin és pontosan írta meg a szerző a színdarabot, hogy én igazából csak ráültem a szövegre, és futottam, röpültem vele együtt, vagy legalábbis megpróbáltam.
–A jó zsarut alakító Szabó Győzővel nagyon egy húron pendültek, könnyedén, zökkenőmentesen ment az egész?
– Mi nagyon régóta ismerjük egymást és elég jó barátok vagyunk. A színész szakmában ez nehéz, mármint a barátság, mert ha dolgozunk együtt, akkor szorosabb a kapcsolat, ami természetes is, ha mondjuk az ember hat hétig próbál valakivel, ha meg nem, akkor eltávolodunk. Mivel ez kétszemélyes dolog, így hatványozódik is a mi esetünk. Nagyon régi, több mint húszéves a kapcsolatunk, s most összetalálkoztunk, ami szerencsés volt.
–Talán az is összeköti önöket, hogy a Katona József Színház ugyanúgy bánt el mindkettőjükkel, amikor menesztették önöket, ebben az esetben is közös volt a sorsuk.
– Tőlem megkérdezték, mit választok. Tagja maradok-e a Katonának vagy elmegyek tévézni. Én azt válaszoltam, hogy megyek, mert nem tehettem mást. Győzőnél nem tudom pontosan, hogy mi történt, erről soha sem beszéltünk, de egy biztos: mindkettőnknek nagyon fájó pontja a Katona és az, hogy mennünk kellett. Mind a ketten szívügyünknek, anyaszínházunknak tekintettük a Katonát, s nem szívesen beszélünk erről, még annyi év távlatából sem.
–Nem lehetett akkor ezt másként megoldani?
– Á, dehogy. Abban az időben még más volt a küldetéstudat, mert akkor a művészszínház és a televíziózás teljesen összeegyeztethetetlen volt. Ma már nem így van.
–Ma már menne?
– Nem tudom ott menne-e, de máshol megoldható.
–Nem bánta meg, hogy a tévézést választotta?
– Nem, mert szeretem. Másfajta munka, kihívás és másként termelődik az energia az emberben. Irtózatosan sokan látják, ezért ebből adódóan nagyon sokan ismernek, ami jó érzés.
–Mennyire rögtönzés a televíziózás és mennyire lehet rá felkészülni, ami a színésznek fontos?
– A televíziózásnak az alapja nagyon komoly munka, hiszen nagy precizitással fektetik le a munka menetét, azt hogy mettől meddig kell beszélni, s mire mennyi idő van. Azután mindig történnek váratlan események, amikor rögtönözni kell. Az embernek ott egy adott helyzetben azt mondják, hogy baj van. Én azt szeretem legjobban, amikor baj van, s szólnak, hogy most hány percen át kell folyamatosan beszélnem, ki kell tölteni az időt, ez a feladat a kedvencem. Imádom, hogy úgy kell megcsinálnom, hogy ne tűnjön fel a nézőnek, hogy mi történik és ez mellett még érdekes is legyen. Ezt imádom én.
–Mennyit tud a tévézés mellett az igazi szerelmével, a színházzal foglalkozni?
– Persze a színház mindig elsőbbséget élvez. Ez nem is olyan nagyon bonyolult, mert úgy egyeztettünk az RTL-lel, hogy ha dolgozom a színháznál, akkor azt tiszteletben tartják. Az előadások esetében egyeztetünk, úgy osztjuk be az adások idejét, ezzel nincs is semmi gond.
–Egy évadban az anyaszínházánál, a Nemzetinél, hány bemutatót tud vállalni?
– Amennyit csak rám bíznak. Nagy szeretettel és sokat dolgozom. Ez most az első eset, hogy kijöttem a Central Színházba vendégszerepelni. Egyébként négy bemutatóm van egy évben, ami azért rengeteg, mert végig kell csinálni. A Nemzeti az nemzeti, ami természetesen a szívügyem, nagyon elégedett vagyok és nagyon jól érzem magam ott, jó a társulat, sok barát, sokat játszunk és úgy érzem gördülékenyen megy minden.
–Nem gördítenek akadályt a tévézés miatt mondjuk azért, mert zavarja őket az ön nagy népszerűsége?
– Á, dehogy. Robi (Alföldi Róbert, szerk. megj.) az igazgató, ő igazán tudja mi a tévézés, nem szokott ebből problémát csinálni. Mi ezt mindig megbeszéljük, és jól együtt dolgozunk.
–Hogyan történt ez a kirándulás a Centrálba?
– Szólt a Puskás Tamás, hogy van egy ilyen darab. Benne egy rossz fiú, lenne-e kedvem eljátszani. Egy kicsit nyafogtam, mert nem olvastam még el a darabot, és mondtam, hogy persze, persze, persze, de mégis húztam az időt. Majd amikor komolyan ráálltam, akkor láttam, hogy mennyire jó lesz, s ráálltam a dologra. Megcsináltuk.
–Az ilyen jellegű darabokat szereti?
– Nincs bennem ilyen meghatározás, hogy mit szeretek és mit nem. Van jó és kevésbé jó darab. De ilyen nincs, hogy majd az ember elvállal vagy nem vállal el valamit, mert azt jónak tartja vagy nem. Általában mindent elvállalunk, mert dolgozni kell. És akkor megpróbáljuk a legjobbat kihozni belőle.
–Film most van?
– Most éppen nincs.
–De a szemlére lesz?
– Két televíziós film is. Amit a nyáron forgattunk. S mind a kettőben ráadásul hontalant játszok, ez érdekes lesz, kíváncsi vagyok majd a fogadtatásra.
–Milyen értelemben hontalant?
– Olyat, akinek nincs lakása és a híd alatt lakik. Clochard-t. (Fr. klosár = csavargó, szerk. megj.)
–Ezt most hirtelen nem tudom elképzelni Önről.
– Pedig elképzelhető az ember ilyen helyzetben is. Az egyik Soós Péter filmjében van, a másik pedig Pozsgai Zsoltnak, a Janus című műve, amelyben Janus Pannonius és Mátyás király közötti furcsa helyzetet mutattuk be.
–Hogy lett színész?
– A Vörösmarty Gimnáziumba jártam Budapesten, ahol volt drámai tagozat, de én nem oda iratkoztam be. Majd harmadikban felkértek, hogy ugorjak be egy darabba. Beugrottam. Azt mondták, tehetséges vagyok és maradjak. Ott akkor felfedeztek, majd felvettek első nekifutásra a színiakadémiára.
–Akárkivel beszélek Önről a művészvilágban, mindenki azt mondja, őstehetség.
– Erre én most mit mondjak...
–A színpadon látva az alakítását, tényleg az.
– Örülök neki. Én nem foglalkozom ezzel, hogy mi vagyok, vagy ki vagyok. Teszem a dolgomat, ahogy kell. Nem foglalkozom azzal, hogy most ez valakinek tetszik vagy sem. Nem lehet úgy dolgozni, hogy az ember egyfolytában arra gondoljon, hogy mi lesz a végeredmény, vagy a nézőben mi fog lecsapódni. Hanem meg kell próbálni azt a helyzetet, szituációt pontosan megoldani, ami adott, és lehetőleg úgy, ahogy az le van írva. Persze rengeteg út vezet el eddig, nekünk az a dolgunk, hogy megtaláljuk a legjobbat. Aztán majd a néző eldönti, hogy tetszik-e neki vagy sem. Nem vagyok egy kínlódós típus, még megtalálom a helyes, számomra is tetsző megoldást, én nem vagyok egy nehéz eset, egy ilyen önmarcangoló csávó. Nekem kell egy rendező, aki tartja a zablát a számban, és én akkor húzom az igát.
–Jól kijön a rendezőkkel?
– Igen. Ha tehetségesek, akkor nincs velük gond. Ha érzem, hogy baj van, akkor azt megpróbálom abbahagyni, nem menni tovább azon az úton.
–Elért sok mindent a szakmában, színház, televízió, show. Van-e esetleges titkos terve vagy vágya?
– Azt szeretném, ha az emberek megint elfogadnának. Én most elég nehéz helyzetben vagyok. Nekem azért felelősséget kell vállalnom, amit tettem. Ha ez lezajlik, akkor szeretném, hogyha az élet visszatérne a rendes kerékvágásba.
–Nagyon érzi ennek a súlyát?
– Igen. Minden percben, mert elütöttem egy embert.
–Azt tapasztalja, hogy emiatt most Önt kivetették?
– Nem. Az emberek nem, csak a bulvársajtó. Az emberek nagy szeretettel vannak irántam, ezzel nincs semmi gond. A közönség körében, hála a jó Istennek, egy pillanatra sem érződött ez.
–Közeleg a karácsony. Hol fogja tölteni?
– Otthon, mint minden normális ember általában. A családi házunkban jön össze anyukám és a nővérem, meg a gyerekek. Nagyon szeretem a karácsonyt, nagy halászléevést rendezünk ilyenkor és jó a hangulat. Mind a három lányom és az élettársam ott van velem.
