Milenkovics Kamenkó a VRT újságírói díjasa
A Vajdasági Rádió és Televízió születésnapján a legjobb újságírónak járó díjat 2010-ben Milenkovics Kamenkó vehette át. Ez adja az apropóját a mostani címlapsztoriknak, s mivel több mint 25 éve ismerjük egymást, engedtessék meg nekünk, hogy tegeződjünk.
A beszélgetésre Kami felkötött kézzel érkezett, hamarosan műtétje lesz, mondta akkor, ami azóta szerencsére sikerrel megoldódott. Akarva- akaratlan a történetet a sérülés mibenlétével kezdtük:
– Világutazó lévén tavaly februárban levetett magáról egy teve a hurghadai sivatagban, majd Egyiptomban egy négykerekű motorféleségről estem le, szerencsére sisak volt rajtam, és nem sérültem meg, ugyanúgy, mint a teveeset után sem. A sinai hegyet is megmásztam, mert látni akartam, hogy hol vette át Mózes a tízparancsolatot, ott egy szakadékba zuhantam bele, de kutya bajom se lett. Ám amikor június 29-én, a Duna napján, a vajdasági regattával útra keltem, kamerázás közben elcsúsztam a parancsnoki hídon, és mivel próbáltam megőrizni a számomra értékes munkaeszközt, rázuhantam a karomra, s az eltört. Hat hónapon át kísérleteztek velem az orvosok, de megsérült egy ideg a felkaromban, s ezért döntöttek a műtét mellett. Az egész világot megjárja az ember, történik vele ez-az, még sincs kutya baja sem, s lám itt Vajdaság kellős közepén ilyen szörnyen pórul jár.
–A kamerádat védted, ebből az derül ki, hogy te magad vagy az operatőr is?
– Igen, a műsor mindenese vagyok. Véletlenül alakult így két évvel ezelőtt, amikor a főszerkesztőm, a mostani vezérigazgató, Blažo Popović, beszüntetett egy műsort, és adódott egy üres terminus kedd estére. Nem volt mivel kitölteni, én viszont az utazásaimra rendre vittem magammal a kamerámat, ami most is itt van nálam, mert az az elvem, hogy kamera nélkül sehova egy tapodtat sem teszek. Hála istennek, a mai technológia megengedi azt, hogy a magam ura legyek. Akkor mondtam a főnöknek, hogy a nyári időszakra volt 8-9 útleírásos sztorim, amit be tudtam vágni, félórás műsorokba. Így indult az egész. Egész nyáron heti rendszerességgel ment az úgynevezett Putopis (Útleírás) című műsor. Kiváló nézettsége volt, szinte hihetetlen, hogy augusztus 8-án, kedden, este fél 11-kor háromszor annyian voltak kíváncsiak az útleírásra, mint a legnézettebb politikai műsorra, a Szignálra. Már akkor úgy álltam hozzá, hogy legjobb, ha mindent én magam készítek el a felvételezéstől a vágáson át, a zenei anyagig, sőt a narrátor is én voltam. Valahogy egyszerűbbnek tűnt, nem kellett senkinek se könyörögni, és főleg alkalmazkodni másokhoz. Éppen adódott egy vágótanfolyam, így a montázsolásba is beletanultam.
–Kitől ered a sorozat új címe, a Világ közepe ?
– Tavaly májusban Hajóson jártunk egy kiránduláson, s eltévedtünk. Ott bukkantam rá a borfalura, ahol ezer-egynéhány borospince csábította az odalátogatókat. Mondhatom, varázslatos hely volt, kiváló a filmkészítésre, s ott fedeztem fel az egyik pince falán a kopott feliratot, amely azt hirdette, Itt a világ közepe. Rájöttem, hogy gömbölyű ez a mi bolygónk, és akárhol vagyok, az épp a világ közepe is lehet, attól függően, hogy ki miként tekint a dolgokra. Így lett a sorozat címe a Világ közepe.
–Az idő múlásával a műsoraid népszerűsége egyre inkább nőtt, s lassan érkeztek az elismerések is .
– A 2009-es évben 32 riportfilmet készítettem el, s valóban kezdtek szakmailag is elismerni, és lassan a díjak is érkeztek egymás után. Három nemzetközi elismerésben részesítettek eddig, a Veliky Novgorod-i, a Rio de Janeiró-i fesztiválra kaptam meghívást, de a szarajevói fesztivál különdíját is elnyertem tavalyelőtt a sokobanjai filmemért, a Silver Lake-i fesztiválon pedig a legjobb forgatókönyvért járó Fehér Akác Díjat kaptam meg. Az idegenforgalmi, az útleírásos és az ökológiai filmek jahorinai fesztiválján 2009 novemberében részesítettek a legjobb filmért járó díjban, de mindezen elismerések közül számomra a legszebb és a legbüszkébb arra vagyok, hogy a Vajdasági Rádió és Televízió évi újságíródíját nekem ítélték oda. Nagy elismerés ez számomra, hiszen a semmiből indultam, megszűnt egy műsor és lassan, kitartással sikerült mindezt felépítenem.
–A megelégedés érzése tölt el most?
– Nem is tudom ezt konkrétan megfogalmazni. Amikor lépten-nyomon nehezítik az ember munkáját, akkor még örülni se tud igazán. Nekem megvan az alapfelszerelésem a komoly munkához, de szükségem van azért néhány dologra, mint például a drót nélküli mikrofonra, amit a tévében folyton ígérgetnek nekem, de jó, ha egy évben kétszer elkaphatom. Pedig nagyon sokat lendít a műsoron. Talán legszemléletesebb, ha adatokban mondom el, hogy miként próbálták meg folyton kedvezőtlenebb időpontra tenni a műsoromat. Egy év alatt ötször változott a műsorsugárzási idő, először szombaton délután 17.30-kor volt, majd áttették ugyanaznap 16.30-ra, ezt követően pénteken 19.30 lett a következő időpont, majd hétfő 19.30, és most legutoljára, de egyáltalán nem biztos, hogy ez is végleges, hétfő 21.30. Megállítanak az emberek az utcán, és kérdezik, hogy mikor van a te műsorod, mondd már meg, mert a múltkor néztük a tunéziai filmed első részét, most várjuk a másodikat, de fogalmunk sincs, mikor lesz. Így persze nem tudom felvenni a versenyt olyan műsorokkal, amelyeknek a sugárzási időpontja tíz év óta ugyanazon a napon és időben van.
–Ezek szerint mindent megtettek annak érdekében, hogy minél rosszabb terminust adjanak neked. Miért van ez így?
– Fogalmam sincs. Nem tudom azt sem, hogy ki döntött erről. De a nézőket nem lehet becsapni. Mert ami érdekli őket, azt megtalálják. A színvonalat a néző elismeri. Erre az a bizonyíték, hogy most legutóbb, amikor hétfőn este 21.30-ra tették a Világ közepét, az első alkalommal négyezren nézték meg, a következő héten 16 ezren, a harmadik vetítést már 18 ezren, és a negyedikre már 31 ezren voltak kíváncsiak.
–Ez számodra bizonyára elégtétel lehet.
– Nagyobb elégtétel az, ha sétálok a kutyámmal az utcán, és odajön hozzám valaki, leállít, és őszintén, tiszta szívből dicséri a sorozatomat. Ha csak ez az egy ember nézte volna meg a munkámat, nekem már az is nagyon sokat számítana.
–Te lettél a mi Frei Tamásunk.
– Ám legyen, köszönöm az elismerést. Mindenki kérdezi tőlem, főleg az operatőrök, hogy hogy van merszem a kamerával dolgozni. Azt válaszolom nekik, hogy annál az egyszerű oknál fogva, hogy Ótos András (lapunk fotósa – szerk. megjegyz.) komám és barátom, édesapja volt az általános iskolában a tornatanárom, és ugyanott fotó- és filmes szakkört vezetett. Mi Bandival már akkor beleszerettünk a filmezésbe, és elsajátítottuk ennek a gyönyörű szakmának minden csínját-bínját. Valamikor a hetvenes évek elején készítettünk egy kisfilmet, akkor még szupernyolcas filmszalagra, s ezzel díjat nyertünk az egykori Jugoszláviában, a Pitomacon megrendezett általános és középiskolások fotó és filmes olimpiáján.
–Van esély arra, hogy filmjeidet magyarul is sugározzák?
– Igen, felmerült az ötlet, hogy az én szerbül felolvasott narrátori szövegemet feliratoznánk magyarul, és így menne adásba a jövőben. A 2009-es Silver Lake-i fesztiválon Sáfrány Péter, az MTV főrendezője felkínálta, hogy minden filmemet átveszi a magyar királyi tévé, egyfajta csere formában megoldható lett volna ez az Újvidéki Televízióval. Sajnos az itteni struktúrák nem tudták ezt a kérdést megoldani, úgy hogy nem lett belőle semmi.
–Hogyan indult az újságírói karriered?
– Újvidéken a J. J. Zmaj Gimnáziumba jártam, az apám rádiós volt abban az időben, és a diplomamunkám egy hifierősítő elkészítése volt. Kellett hozzá egy bádogdoboz, ezért az apám bevitt a rádióba, hogy a szakik hajlítsanak meg nekem egy darab bádogot úgy, ahogy azt kérték tőlem. Ott találkoztam Szkopál Béla lemezlovassal és Kovács Károllyal is, akik látva, mivel foglalkozom, megkérdezték tőlem, hogy hallgatok-e zenét. Mivel igenlő választ adtam, azt mondták, a jövő hétre készítsek egy zenei műsort. Így indult a Hangverem, amely hét év alatt 4000 előadást ért meg a szerkesztésemben és vezetésemmel. A Magyar Szóban is sok éven át szerkesztettem a Popsarok című rovatot a Tarka Világban, a Képes Ifjúságban is, tehát az egész korai karrieremet a magyar nyelvű újságírásnak szenteltem. Aztán kaptam egy nagy pofont az élettől, amikor az édesapámat nyugdíjazták, ugyanis néhány napra rá, igazgatói rendeletre engem áthelyeztek a magyar szerkesztőségből a szórakoztató zenei szerkesztőségbe. Ott volt a legnehezebb bizonyítani, hiszen ha az ember 18 éven át magyarul űzi a szakmát, bizony nem könnyű átállni. Az ottani kollégák kinéztek maguk közül, nem is szeretek arra visszaemlékezni, annyira szörnyű volt. De megértettem, hogy ez azért történt így, azért tettek velem rosszat, hogy ne felejtsem el a jót.
–Az anyanyelved a magyar, iskoláidat magyar nyelven végezted. De gondolom ugyanilyen szinten beszélsz szerbül is, vagy mondjuk egyformán beszéled majdhogynem mind a két nyelvet. Mégis nehéz volt az átállás?
– Bizony roppant nehéz volt, még a mai napig is, amikor szerb szöveget írok, magyarul gondolkodom és fordítom a mondanivalómat.
