Scherer Péter, Szikszai Rémusz és Mucsi Zoltán a Mulatságban
Sławomir Mrożek tragikomédiáját március 7-én mutatja be a Bárka Színház társulata a szabadkai Népszínház Jadran Színpadán
Bérczes László
Mucsi Zoltán , Scherer Péter , Szikszai Rémusz : három egyedi színpadi jelenség, egy tökéletesre hangolt játékmesteri aprómunka és egy remek Mro ż ek-szöveg – Bérczes László rendező ezekből a „hozzávalókból” rendezett Mulatság címmel kultikussá vált és többszörösen díjazott kamaradarabot. Az előadás 11 éve folyamatosan műsoron van a Bárka Színház színpadán. A vaskos realitás, a poénkodásra csábító humorizálás és filozofikus metanyelv közötti egyensúlyozásnak köszönhetően a 90 perc alatt röhögni és sírni kell – külön-külön, és egyszerre is.
A rendezővel a Bárka kávézójában, remek „díszletek” között beszélgetünk: a falakat Szilágyi Nándor színművész fotói díszítik…
–Nem furcsa, ha 11 év után még mindig a Mulatságról faggatja egy újságíró?
– Nem, mert folyamatosan foglalkozunk vele, így van miről beszélnünk. A Mulatsággal foglalkozó jubileumi Hajónapló is újból megjelenik, mint ahogy eddig minden 25. előadásra, ahogy Mulatság trikó is lesz. Ennek oka az, hogy a szabadkai előadás lesz a 250.
–Az egyik ilyen ünnepi előadás különlegessége az volt, hogy a művészek azon az estén körbeadták egymásnak a szerepet, mindhárman belebújhattak mindegyik szereplő bőrébe…
– Itt, a Bárkában mindig kitalálunk valamit a fiúkkal a jubileumi előadásokra, igaz, ilyen csemegével elsősorban azokat kínáljuk meg, akik ismerik már a darabot vagy ingyen jeggyel lehetőséget kapnak az eredeti változat megtekintésére is. Úgy gondolom, hogy egyrészt a szabadkai közönségnek az eredeti koncepció szerint előadott mű is újdonság lesz, másrészt az új helyszín – a darab kötött szerkezete ellenére is – mindig felkínál valamilyen újabb improvizációs lehetőséget a szereplőknek. Mivel ez egy kamaradarab, az eredeti elképzelésünk a nézők is a színpadon foglaltak volna helyet, a nagy érdeklődésre való tekintettel azonban mégis a szabadkai Népszínház szokásos ültetési rendjével fogjuk bemutatni a Mulatságot. Örülök ugyan, hogy sokan szeretnének látni bennünket, de mivel a közönséget legközvetlenebbül mégiscsak stúdiószínpadon tudjuk megszólítani, van bennem egy pici szomorúság…
–2005-ben elnyerték többek között A legjobb együttes színészi munka díj át a Kaliszi Nemzetközi Színházi Fesztiválon . Olyannyira csapat ez a trió, hogy szólóban nem is adnak, legalábbis a Mulatsággal kapcsolatban interjút. Ez tudatos döntés volt?
– Tudom és meg is értem, hogy vannak szimpátiák, de a mi értelmezésünk szerint ez a három ember egy személyiség, és ezt az egységet nem lehet megbontani – együtt kell hát megszólalniuk a sajtóban is.
–Ön ezt a darabot színpadra állította már egyszer. Mi ösztönöz egy rendezőt arra, hogy ugyanazt a művet még egyszer feldolgozza?
– Az történt, hogy Mucsi Zoltán, aki akkoriban segédszínész volt Szolnokon, én meg középiskolai tanár ugyanott, a kezembe nyomott egy kis kötetet, amelyben három Mrożek-egyfelvonásos volt, közöttük a Mulatság. Vele ugyan akkor ezt nem állítottuk színpadra, de megrendeztem az iskolai színjátszó csoportommal, az előadásunk díjakat is nyert, mégsem jutott eszembe újra megcsinálni. Aztán a Bárka alapításakor Mucsi is ideszerződött, és az első év színházalapítással járó iszonyatos küzdelmei közepette nap min nap azon töprengtünk: mikortól mondhatjuk majd el, hogy már van Bárka? Egy alkalommal jöttem ide a kávézóba, néztem a lépcsőről lefelé, és a nagy zűrzavarban magam előtt láttam a lelkesedés és elkeseredés folyamatos változását, magát a születés kálváriáját – a felismerés, hogy hiszen már létezik a Bárka, összecsengett a Mulatság üzenetével: három szerencsétlen flótás egy világvégi helyen beesik valahova, ott várják egyfolytában a mulatságot, és sokáig észre sem veszik, hogy ők maguk teremthetik meg azt. Kapcsolódik ehhez egy szabadkai élményem is: amikor ott rendeztem a Gézagyereket, egy panzióban laktam. Hétvégéken a földszinti étteremben mindig volt valami mulatság: esküvő, keresztelő, halotti tor… Élet és halál sűrűsödött össze ilyenkor a megszólaló balkáni muzsikában. Mi is pont így szeretjük ezt az előadást: mintha egy ajtón kizuhannánk a világba, megszületünk, végigjárjuk az utunkat, a végére érünk – és közben folyamatosan kérdezgetjük, mire való mindez. Erről szól az élet és a darab is: a boldogság kereséséről, arról az útról, amit a mulatságért meg kell tennünk.
–Van a darabban valami jellemzően keleti-európai kishitűség, elvágyódás, miszerint a jó dolgok mindig máshol történnek…
– A darabot mi igyekeztünk a hétköznapi kisember életéhez kötni és depolitizálni. Hűek voltunk a szöveghez, nem is húztunk belőle, kivéve az utolsó fél oldalát. Mrożek ezt a művét talán valamikor a hatvanas években írta, és a befejezése konkrét politikai utalás volt: a szereplők meghallják a várva várt muzsikát, ami valahol máshol szól. Mi nem erről akartunk beszélni, nem akartuk politikai kérdésként feldolgozni a darabot; mi azt akartuk mondani, hogy az a muzsika nem szól máshol jobban, mint nálunk.
–Tavaly februárban volt tíz éve, hogy műsoron van a darab, akkor arról írtak, az a jubileumi lesz az utolsó. Nagyon hálásak vagyunk, hogy nem így történt, de ez minek köszönhető?
– A bemutatókor senki se gondolt arra, hogy ilyen hosszú sorozat lesz belőle. 11 évvel ezelőtt, a főpróba után még az is felmerült bennem, hogy hagyjuk a fenébe…Mi négyen még az elején megbeszéltük: ha közülünk bárki azt mondja egyszer, hogy nem szeretné tovább csinálni, tudomásul vesszük és abbahagyjuk. Voltak persze válságos időszakok, egy időben gyakran fel is tettük a kérdést, kell-e még folytatni? Aztán végül kijelöltük az utolsó előadás időpontját – a tavaly februári 10 éves jubileumot –, de a darab újra életre kelt. A Bárka Színházban még mindig a Mulatságra kelnek el legelőször a jegyek.
–Minek tulajdonítja azt, hogy a darab kultikussá vált?
– A színészek szabadsága, improvizációs lehetőségei teszik szerintem igazán sikeressé a darabot, de a véletlenek is éltetik. A darabot látta Jancsó Miklós, és részben ennek is köszönhető, hogy meghívta Scherer Pétert és Mucsi Zoltánt, Kapát és Pepét filmezni. Divat lett nézni bennünket. Különleges helyszínekre, terekbe is hívtak bennünket, a szokatlan körülmények pedig – egy hajléktalanszálló parányi pincéje vagy Belorussziában a Bresti nagyszínház 700 fős nézőterével – új kihívásként láncreakciót indítanak el a csapaton belül, új ötletek jönnek, és ezek újra meg újra frissé teszik az előadást.
–Szokássá vált, hogy a darab előtt Sportszeletet oszt az előadás összes résztvevőjének, talán egyszer feledkezett meg erről. Szabadkán ugye nem fog?
– Nem! Ez a dolog spontán alakult, de rítus lett belőle, A Gézagyereknél is alkalmaztam ezt a kis játékot. A szakmai hiányosságaimat én az érzelmi „zsarolás” ilyen finom módszerével palástolom…
–A darabot a szerző, Mro ż ek is látta. Milyennek értékelte?
– Nyilván udvariasságból dicsérte, de én ennél fontosabb visszajelzésnek tartom a meglesett, őszinte reakcióit, és láthatóan élvezte. A darabon ugyanis végig sírva lehet röhögni.
–Többféle alkotótevékenységet folytat: rendez, ír, szerkeszt, fesztivált szervez. Most mi az a feladat, ami elsősorban lefoglalja?
– Január 22-én – sok nagyszerű művész közreműködésével – egy nagy sikerű Cseh Tamás emlékestet tartottunk, ezt szeretnénk DVD-n kiadni. Nyárra az Ördögkatlan Fesztivált szervezem (ennek tavaly épp Vajdaság volt a vendége), ősszel pedig ismét a Bárkában rendezek, mégpedig ősbemutatót: Háy JánosNehéz című művét Mucsi Zoltánra írta, és rendezésre nekem szánta.
