Gyász, megrendülés, bú, fájdalom, harag – az érzelmek a pillanat törtrésze alatt futnak végig libabőrös testemen, amikor a belgrádi iskolában történt tragédiáról szóló híreket olvasom. A jóérzésű ember ilyenkor óhatatlanul a katasztrófában érintett szülők, nagyszülők, testvérek, barátok helyzetébe képzeli magát. A dermesztő, már-már megrészegítő érzelmek csillapodása után jellemzően racionális, problémamegoldó síkra terelődik gondolkodásunk, s kínunkban egyből felelősökért kiáltanánk. Mégis ki/mi okolható a tragédiáért? A tömeggyilkos diák? Vagy ő is egy áldozat? A szülők? A film- és a médiavilág? A videójátékok? Rohanó, globális világunk? Generációs tömegjelenségről vagy pusztán egyszeri „félresiklásról”, pszichés megzavarodásról lehet szó? Huszonnégy óra sem telik el, s a hírek böngészése közben ismét a fentebb említett érzelmek sokaságának hatása alá kerülök.
Hogyan történhetett meg mindez kevesebb mint egy nap leforgása alatt? – merül fel bennem (sok millió emberhez hasonlóan) a kérdés. A szakemberek szerint egy ehhez hasonló szörnyűség elkövetéséhez nem elég pusztán hajlamról beszélni, számos környezeti tényező együttes megvalósulása szükséges ahhoz, hogy valaki ilyet tegyen. A tragédiák kapcsán először a gyermekek fejlődését mindenképp befolyásoló tömegjelenség elevenedik fel előttem, amellyel kapcsolatban számos pedagógus barátom kifejezte már felháborodását. Mai, rohanó világunkban a szülők „legalább addig egy kis nyugtom lesz” alapon gyermeküket gyakran képernyő elé tolják. Később, ehhez hasonló elv alapján (tisztelet a kivételnek) még azt is megengedik, hogy a gyermek ellenőrizetlen tartalmakat fogyasszon az online térben, az adott korosztálynak nem ajánlott, esetenként bűnözőket, erőszaktevőket piedesztálra emelő filmeket nézzen, vagy ilyen videójátékokat játsszon. A személyiség kialakulásának legszenzitívebb időszakában pedig ezen tartalmak elképesztő „károkat” tudnak okozni. Dakota Meyer, egy Afganisztánt megjárt amerikai tengerészgyalogos a következőképp vélekedett a háború, az erőszak túlromantizálásáról: „A háborúról szóló videójátékok, filmek, könyvek menő összképet alakítottak ki a borzalmakról. Olyanokat hallok az emberektől, hogy szeretnének ajtókat berúgni és embereket arcon lőni. Nos, akkor valószínűleg még sosem tettél ilyent – mondom nekik mindig. A gyerekek olyan történetekről, eseményekről készült videójátékokkal játszanak, amelyektől nekem rémálmaim, alvászavaraim vannak éjszakánként.”
De hogyan történhetne ekkora tragédia, ha a gyermek csak videójátékban vagy különböző filmekben lát fegyvert? Tömeges lövöldözésekről leggyakrabban az Egyesült Államok kapcsán hallunk, ami abból a szempontból nem meglepő, hogy a tengerentúlon száz főre több mint százhúsz fegyver jut, vagyis egy emberre átlagosan egynél több. Az USA-t Jemen követi ebből a szempontból, majd „holtversenyben” áll Szerbia és Montenegró. Utóbbi két országban csaknem negyven fegyver jut száz lakosra, többségében – 1,5 millió darab a 2,7 millióból – engedély nélkül. Az egyesült államokbeli kutatók arra jutottak, hogy hazájukban az iskolai lövöldözések és fegyverkultúra hatással van a világ más pontjaira is, ezt az 1999-es, a Columbine középiskolában lezajlott ámokfutás óta (két diák tizenkét társukat és egy tanárukat gyilkolta meg, majd magukkal is végeztek) Columbine-effektusnak nevezik.
Egy tragédiasorozat után jogosan várjuk, hogy a kormány megoldást találjon a problémára. Jogosan várjuk az államtól azt is, hogy megvédjen bennünket. Ha viszont részleteiben megvizsgáljuk a helyzetet, könnyen rájöhetünk, hogy olyan szinten összetett problémával állunk szemben, amelyet képtelenség pusztán kormányzati szinten kezelni, csakis széles körű társadalmi összefogással, felelősségvállalással.
Nyitókép: Illusztráció
