Fényképeket keresek a világhálón a közelünkben zajló háborúról. Nem is elborzasztó fotókat, hanem elriasztóakat. A háborúnak szurkolók elrettentésére. Olyanokat, amelyeket látva senki sem kérdezi meg, hogy melyik nációhoz tartozik az arc, hanem az öldöklés iránt kelt gyűlöletet. Nem a győzelemért szurkol, hanem a békéért. Kezdetben talán több kép készült a rommá lőtt házak – néhány órával korábban még otthonok – elvesztését sirató emberekről, utána már a hadszínterek, katonák, kiégett haditechnika vált uralkodóvá.
Robert Capa (Friedman Endre) fényképeit is böngészem, ha már sokan őt tartják a huszadik század legnagyobb háborús fotóriporterének. Ő mondta azt, hogy a háború olyan, mint egy öregedő színésznő: egyre veszélyesebb és egyre kevésbé fotogén. Ezt ő jól tudhatta, hiszen öt háború számos harcterét bejárta, s a végén Indokínában, nem hallgatva a figyelmeztetésre, taposóakna robbant a talpa alatt. Negyvenegy éves koráig töretlenül fényképezte együttérzően a harcok elszenvedőit. Arcokat is, amelyekbe bevésődött a háború.
Nézegetem a sakkozó katonákról készült fotóit, talán nem gondoltak arra, hogy ők is jelentéktelen figurák a táblán, jövőbeni áldozatok. Igen, azokat a fényképeket hiányolom, amelyek nem gyűlöletet keltenek, hanem tudatosítják: tíz- vagy százezrek haltak már meg ebben az egy évben is csak azért, mert a háborúban legális a katonák gyilkolása. Mintha megszűnnének emberek lenni. Be kellene mutatni azoknak, akik szinte vérben forgó szemekkel (a szövegükből ez tűnik ki) meleg szobában írják kommentjeiket, szolidaritást mutatva az áldozati félnek, hogy csak így tovább – a halálba. Szurkolók, mert nincs háborús tapasztalata a népnek (sajnos nálunk még van), úgy tekintenek az eseményekre, mint valamely sportmérkőzésre, pedig itt csak nagy veszteseket lehet majd hirdetni hatalmas bírói csalások után.
Mennyit küzd egy orvos békeidőben a betegért, milyen önfeláldozóan dolgoznak a mentők, hogy megtartsanak egy életet, mekkora összefogás jön létre egy beteg kisgyerek gyógykezelésére, hogy aztán ifjúként néhány perc alatt végezzen vele a háború. Szakember állítja: van olyan egység, amelyben szabály szerint négy óra az élet. A Pentagon pedig elemez, a harctér egy tesztpálya a számára, fegyverlaboratórium, ahol értékes tapasztalatokat szerez a nagyhatalom, miközben egyetlen katonája sem lesz áldozat, és – ezt ők mondják – be sem piszkolják a kezüket.
De hol maradnak a sajtó uszító szövegei helyett azok a képek, amelyeken térdre esve imádkoznak anyák és feleségek, hogy a halott katonát szállító kocsi ne az ő házuk előtt álljon meg; aztán pedig örömkönnyet ejtenek, a másik háznál meg siratnak.
Mindenkinek joga van hazája védelmére, de mennyi az erőszakkal besorozott („Már minálunk verbuválnak kötéllel: Megfogják a szegény legényt erővel"), és hányan menekültek külföldre. Nehéz eldönteni, hol van a határ, ameddig maradt valamicske győzelmi esély, hacsak nem az lesz a győztes, aki a végén néhány százzal vagy ezerrel kevesebb halottat számlál, mint az ellenség. A harci morál fönntartása érdekében erről még hallgatnak, legfeljebb az ellenséges katonák megölésével dicsekednek. Áruló volt Görgei Artúr, mert letette a fegyvert 1849-ben a cári hadak előtt? Különben értelmetlenül elveszik az összes katonája.
Egy másik minapi tragédia képeit is lapozom, épületek romjai alól mentik sok ország csapatai a földrengés által betemetett embereket éjjel-nappal. Idegenek ők egymásnak, „csak" emberek, mindegy, hogy törökök vagy szírek. És örömkönnyek görögnek, taps csattan, amikor élők kerülnek elő az összedőlt házak alól, az pedig igazi csoda, hogy egy, a romok alatt világra jött, de mindenkijét elvesztett újszülöttet is kiemelnek. Szimbolikus kép is ez az emberiség számára, meg üzenet a haduraknak: az elvett életek ugyan pótolhatatlanok, mégis az élet győzedelmeskedik.
