Minket mindig a jóra neveltek – cseng vissza nem is egyetlen riportalany gyermekkort idéző, könyvben is olvasott, rádióban is elhangzott „bátor” kijelentése. Hogy miféle bátorság szükséges az ilyen tényközléshez? Azt hiszem, nagy önbizalom, az a meggyőződés, amely semmiféle kételyt sem hagy a jó és a rossz fogalma körül. Amit elmondani, megfogalmazni sokkal bonyolultabb, mint érezni és tudni. Ha a gyerekeket magukra hagyó szülők figyelmeztették őket, hogy „jók legyetek!”, a rosszaság rengeteg lehetőségére utaltak: veszekedésre, rongálásra, magukra veszélyt hozó tettekre, mindenféle kihívásra, mert ilyenek mindig akadnak. Persze akit „jóra neveltek”, tudta, hogy miként kell köszönni, lopni nem szabad, hazudni sem illik, a tanító és tanár iránt tisztelettel kell viseltetni, a társakat beárulni nem tisztességes – és a sor végtelen. Ez az utolsó intelem máris fölveti a jó és a rossz tartalmának bizonytalanságát. Mert mérlegelni szükséges, hogy a vétkes iskolatársunk – bármennyire is a pártján állunk – törvényszerűen büntetést érdemel-e, vagy vétkét apró csínytevésnek ítéljük, és érdemes a besúgás helyett akár kollektív büntetést is vállalni. Így már számunkra is nyitva áll a csapda: melyik a jó és melyik a rossz döntés? Melyik az erkölcsös, mert az a jó.
A pszichológus azt mondja, nem felnőttként dől el a jellemünk, hanem gyermekkorban: amit akkor megtanultunk, úgy viselkedünk idősebb korban is. Eszerint aki olyan magasra jut, hogy beleszólása van a világ dolgaiba, annak a gyerekkori hozományát kellene vizsgálnunk, amikor elborzadunk sok-sok döntésétől.
Vagy rossz körökben forgok, vagy igaz az a tapasztalatom, hogy soha nem mondta annyi ember a világra, mint mostanság, hogy rosszul érzi magát benne, mert azok kezébe került a kormányrúd, akik szándékosan eltörik, vagy tudatosan mennek a parti sziklának. Mentegethetnénk őket, hogy gyerekkorukban gyökerezik a kártékonyságuk, mert őket nyilván nem „mindig a jóra nevelték”, ezért fogalmi zavarokkal küszködnek. Mégsem ez lehet az igazság, mert a cselekedetté váló jó és rossz egyaránt a gondolatban születik meg, nem tisztán erkölcsi a döntés, hanem tudatos, fölmérhető és várható következménnyel vagy eredménnyel. Mert köztudott, hogy az erkölcsi jó a tökéletesedéshez járul hozzá testi, lelki, szellemi téren. A rossz pedig mindennek egyenkénti romlásához vagy az összes leépüléséhez.
Megriadunk, persze, amikor rádöbbenünk, hogy tévedés helyett tudatos lehet a rossznak a választása. Ismert egykori kommunista teoretikus azt vallotta, hogy a hatalom megszerzése érdekében előnyben kell részesíteni a hazugságok, rágalmak terjesztését. Az emberek sokasága ezt elhiszi, és mire az áldozatok reagálni tudnak, már minden cáfolat magyarázkodásnak tűnik.
Jó vagy rossz a hazugság? Úgy tűnik, azok szemében is (szükséges) rossz, akik nyíltan vállalják alkalmazását, eszerint mégis tiszták a fogalmak, csak az emberek nem.
Ez áll a Bibliában: „A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei állatnál, amelyet az Úristen alkotott. Ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek? Az asszony így felelt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén van, mondta Isten: Nem ehettek abból, ne is érintsétek, mert meghaltok. De a kígyó ezt mondta az asszonynak: Dehogy haltok meg! Hanem jól tudja Isten, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz.”
Az utolsó mondat a gonosztól származik, abban mégis igaza van, hogy bármennyire bonyolult is, tudható, mi a jó és mi a rossz. A hívők számára a támpont: ami közelebb visz Istenhez; mások szerint az emberi tökéletesedés a mérce.
Könnyebb lenne mindenkinek a dolga, ha a szabad akarat kimaradt volna az isteni adományokból. Mert akkor a felelősség is ismeretlen fogalom lenne. Bár gyakran így is annak tűnik.
Nyitókép: (Illusztráció)
