– A hit értéktelen, ha nem próbálod ki és nem élsz vele. A tapasztalattá alakult hit válik bizalommá. Ilyenkor jössz rá, a hit valóban hegyeket mozgat meg, ahogy ezt az én esetem is jól példázza – vonja le a következtetést az elmúlt órában elmesélt történetéből újdonsült ismerősöm, aki rég nem látott barátaimmal érkezett meg egy budapesti találkozóra, egy belvárosi kávéházba. Látva a reakciómat, és tudva, hogy újságíró vagyok, arra kér, anonim módon osszam meg életem egyik legmegrázóbb, ugyanakkor (talán) leginspirálóbb hétköznapi történetét a szélesebb közönséggel, hogy az mások számára is erőt adhasson. A történet hatása alá kerülve azon nyomban ígéretet teszek a hölgynek.
De mit is mesélt pontosan nem sokkal korábban? Közös metszésponton indult el beszélgetésünk: a középiskolában még jogi egyetemre szerettem volna indulni, de lebeszéltek róla, mondván, engem az biztosan nem érdekel, és talán nincs is bennem annyi motiváció, hogy azt befejezzem. Ő is hasonló cipőben járt akkoriban, így egy olyan szakma elsajátításának útján indult el, amelyet nem akart igazán. Sőt, igazából semennyire. Tulajdonképpen részben ezen döntést okolta a negatív láncreakciókért, amelyek néhány év alatt begyűrűztek az életébe. Orvosi tanulmányának harmadévében iratkozott ki az egyetemről, mert rájött, nem az ő világa a medicina. Mély depresszióba zuhant, s ennek hatására rossz társaságba keveredett. A rossz társaság hatására pedig néhány hónap alatt drog-, alkohol- és nikotinfüggő lett. Családját csillapíthatatlan kábítószerigénye miatt jelentősen meglopta, s ennek hatására teljesen eltávolodott tőlük. Régi barátai is hátrahagyták.
Csaknem egy éven keresztül élt ilyen körülmények között, amikor budapesti albérletének magányos csendjében borotvapengével a kezében döntés elé állította önmagát: ifjúsága alkonyán önkezűleg vet véget életének, vagy kimászik ebből a mély és sötét gödörből, amelybe ily fiatalon beleásta önmagát. Hosszas mérlegelés után utóbbi mellett döntött. Hosszú, kínkeserves hónapok után már látszott a fény az alagút végén. Túl volt az elvonón, elindult a jogi egyetemen, ahol életre szóló szerelmet kötött. Gyermeket terveztek, a kudarcok után azonban az orvosok közölték vele: meddő. Nem adta fel: orvosi vizsgálatokra, hormonkezelésekre járt. Egyszer csak leukémiát diagnosztizáltak nála. Erre a pontra érve sírva fakadt előttem. Könnyes arcát szemlélve reagálni sem tudtam. – Tudod, ez volt az a pont az életemben, amikor rájöttem, vagy hagyom magam, vagy megpróbálom elhinni, hogy létezik kiút. Utólag azt mondhatom, igaz a mondás, hogy zuhanó repülőn tényleg mindenki imádkozni kezd. Bárcsak megtettem volna korábban is – mondta, látva megszeppenésemet. Hosszú hónapok fájdalmas gyógykezelései alatt egyáltalán nem tört össze. Sőt. Állítása szerint sokkal jobb lelkiállapotban volt, mint első egyetemistaévei alatt. – A terápia hatására ugyanakkor teljesen kihullott a hajam. Ebben az időszakban gyakran előfordult, hogy régi képeket néztem önmagamról, és elhittem, mindez még valóság lehet. Ezen a ponton jöttem rá, tulajdonképpen mindenem megvolt akkoriban, csak a hitem hiányzott. Illetve nem tudtam értékelni, amim van – mesélte. A hölgy néhány hónap alatt teljesen kigyógyult betegségéből, s mára már kétéves kisfiát tarthatja karjai között.
– Az emberek csak olyasmit hisznek el, amit tudnak már. A remény lángjának a legrosszabb, legkilátástalanabb körülmények között is ott kell égnie a szemünk előtt: hiszen a hit hegyeket mozgat meg. Az én hitem mára rendíthetetlenné vált – vonja le a végső következtetést, mielőtt elköszönnénk egymástól.
Nyitókép: (Illusztráció)
