„Érdemes ezt lecserélni bármire?” – teszi fel a kérdést egy férfi randipartnerének a zadari naplemente csodálásakor. Tudni kell, hogy Alfred Joseph Hitchcock angol filmrendező 1964-ben a következőt írta a horvát település látványosságáról: „Itt van a világ legszebb naplementéje.” Talán valóban így van: a kikötőváros és az azt körülvevő szigetvilág közé mintha valóban beszorulnának a lenyugvó nap narancssárgában domináló, mégis ezer színben pompázó sugarai, amelyekkel kecsesen játszadoznak a megsötétült tenger lágy hullámai. Talán nem meglepő, hogy mindez felejthetetlen látvány nyújt nekünk, turistáknak, a párbeszédet lefolytató pár azonban – mint később megtudjuk – két helyi lakos. A mellettünk ülő úriember barátnőjének kifejti: egyáltalán nem bánta meg, hogy korábban elköltözött otthonából – először Angliába, majd később Ausztriába. Rengeteget tanult, tapasztalatot szerzett, úgy érzi azonban, hosszú utazása végére ért. Ott, ahonnan elindult.
„Drága ételek, italok, luxusautók – megkapod. Talán sokan ezért is költöznek ki. Mindened meglehet, de mégis üresnek érzed az életed. Mintha valójában nem lenne semmid. Ez pedig oda vezet, hogy még többet költesz észszerűtlen dolgokra és még többet dolgozol. Önmagad egy értelmetlen rendszer rabszolgájává válsz. Az idő csak múlik. Kapcsolataid pedig nehezen lépik át a személytelen kategóriát. Aztán még jobb autót veszel, hogy az otthoni embereknek megmutasd, te mennyire feltaláltad magad, ugyanis neked továbbra is ők számítanak igazán. Tőlük várod a megbecsülést, a szeretetet. Itthon a másik ember jelenléte talán mindig fontos lesz, és sosem lesz magától értetődő, kiszámítható, mint egy bútordarab, ami mellett naponta elmegyünk szótlanul, mert megszoktuk a látványát. Ám ezt is csak az érti meg, aki járt már ebben a cipőben” – meséli a hölgynek évtizedes utazása legfontosabb tanulságait, aki közben szűkszavúan, ám látszólag őszintén bólogat. „Sokan ferde szemmel néznek rám, amikor ezekről beszélek. Nyilván léteznek olyanok, akik muszájból költöznek el, és olyanok is, akik megtalálják a számításaikat külföldön. Ebben a témában viszont van annyi tapasztalatom, van annyi külföldön élő ismerősöm, hogy merjek általánosítani. Az emberek mindig a jobb élet reményében költöznek el, de gyakran nem kapják meg kint azt, ahogyan én sem kaptam. A pénz nem minden” – folytatja. Mint az úriember mondja: az utazás vége csupán egy újabb utazás kezdete otthona és önmaga újra felfedezésének, amelyről alkotott képét a távollét mára drámai módon megváltoztatta. Mondandója végén pedig arra kéri beszélgetőpartnerét, maradjon Horvátországban.
Ilyen bölcs gondolatokat is ritkán hall az ember a nyílt utcán (esetünkben rakparton). Ám a téma origóját tekintve azért nem biztos, hogy mindez annyira meglepő: az otthon ugyanis a legtöbb érzést kiváltó kifejezések egyike. Melegség és biztonság, család és barátok képét idézi elénk; az ihlet, az oltalom, a béke szigete. Oly sok jelentős dolgot képvisel. Aki idegenben él, üres térben lépeget, magasan a föld fölött, és nincs alatta védőháló, amit az embernek a saját hazája nyújt, ahol rokonai, kollégái, barátai vannak. Az otthon egy érzelmi állapot, egy hely a képzeletünkben, ahol a biztonság, a kötődés, a valahova tartozás, a védettség érzése és személyes emlékeink lakoznak. Az otthon nem egy fizikai, sokkal inkább egy érzelmi bázis, ahol annak idején minden elkezdődött. Ha valamiért érdemes egy rövid időre elhagyni, akkor talán azért, hogy rájöjjünk: mindenütt jó, de legjobb otthon.
Nyitókép: Illusztráció/Pixabay
