Az újságírói szakma egyik varázsa talán az, hogy a zsurnaliszta olyan személyeket kérdezhet, olyan emberekkel beszélgethet akár a diktafon kikapcsolása után is, akikkel csak keveseknek adatik meg szóba elegyedni. Most, miután leteszem a telefont, azonnal tudatosul bennem, hogy eddigi életem egyik legmeghatározóbb beszélgetésén vagyok túl. Csak ülök a széken magam elé meredve, s a XIX. század kiemelkedő filozófusának, Friedrich Nietzschének idézetét emésztgetem, amely így szól: „A nagy emberek, akárcsak a nagy korszakok, robbanóanyagok, melyekben roppant erő gyülemlett fel; történeti és fiziológiai előfeltétele ennek az, hogy hosszú ideig gyűlt, halmozódott, takarékoskodott és megőrződött számukra az erő – és nem robbant. Óriássá nőtt a feszültség a tömegben, elegendő hát egy véletlen inger, hogy világra szólítsa a »zsenit«, a »tettet«, a nagy sorsot.”
De ne siessünk ennyire előre az időben! Egy szép, napos délelőtt érkezett az Üllői úti szerkesztőségünkbe a hír, hogy Budapest vezetősége egykori ’56-os karhatalmistáról szeretne közterületet elnevezni a magyar fővárosban. Ennek apropóján keresem fel a Magyarságkutató Intézet egyik vezetőjét, aki a beszélgetésünk végén elmondta, azt hallotta, hogy az egykori forradalmár és szabadságharcos, Wittner Mária nagyon felháborodott a jelenségen, és szeretné, ha felhívnám. – Hogy én? Wittner Máriát? A szabadságharc egyik legemblematikusabb alakját? – tettem fel kissé ijedten a kérdést a kutatónak. Tudniillik, mindig is rajongtam az 1956-os történésekért. Korábban soha nem adatott meg a lehetőség, hogy olyan emberrel beszéljek, aki akkor hazájáért – a világ egyik legnagyobb katonai és politikai hatalma ellen – fegyvert ragadott, s úgy véltem – koromnál fogva –, ez már így is marad. A kutató csak bólogatott, majd megadta az egykori forradalmár telefonszámát. Mobiltelefonszám egy szabadságharcoshoz (?) – mintha egy időutazós álomban lennék. A vonal túlsó végén egy idős, de mérhetetlen lelkierővel bíró hölgy szólalt meg a maga lágy hangján. Miután diktafon mellett átbeszéltük Máriával az aktualitásokat, elmeséltem neki a helyzetem, hozzáállásom, rajongásom 1956 iránt. Ő készségesen mesélt. Mária az 1956-os forradalomban a Magyar Rádió ostroma közben csatlakozott a felkelőkhöz, november 4-én a szovjet invázió során az Üllői úton (szinte a munkahelyem előtt) aknarepeszektől megsebesült, majd kórházba került. Disszidált, visszajött, elfogták. Halálra ítélték, és csak a csoda mentette meg, miközben sorban vitték el mellőle akasztani társait. Végignézte szenvedéseiket, utolsó lépéseiket a halálsorra. Tizenhárom évig ült börtönben. Azt mondta, az imádság és a hit mentette meg. Végső soron arra figyelmeztetett engem, az utókort, úgy éljünk, hogy „egyszer mindenkinek el kell számolnia tetteivel Isten ítélőszéke előtt. Nemcsak személyekre igaz ez, de nemzetekre is”. Napokig nem tudtam másra gondolni, csak a beszélgetésünkre.
Most, halála után olyan emberekkel konzultálhattam, akik az utolsó pillanatban is ott voltak a XX. század egyik legnagyobb magyar hőse mellett. A Wittner Mária-jelenséget talán ezen keresztül lehet legjobban megérteni. Az utolsó napokban is azt mondta, hogy haza fog menni a kórházból, és a jövőt érintő terveiről beszélt. Soha nem akarta feladni. Egy olyan egyedüli, tiszta életút ért most véget, amely nemcsak kibírta, hanem vállán is hordozta a XX. század második felének magyar szenvedéstörténetét. Az íróasztalom előtt most azon töprengek, a Wittner Máriához hasonló tettvágytól túlfűtött „zsenik” ezen tulajdonságokkal születnek, vagy valóban a körülményektől válnak a nemzet talentumaivá? Egy biztos: ha a jövőben közterületek elnevezésénél kérdőjelek merülnek fel egy város vezetőjében, a Wittner Mária nevével fémjelzett tér egészen biztosan méltó emléket állítana az utókornak.
