Bajban lennék, ha az európai érték fogalmát kellene definiálnom. Illetve: ha mégis sikerülne, akkor meg a nyugati országok legtöbbjében örök bukott diákká válnék. Mert, mondjuk, az európai kultúra sok évszázad alatt szépen összeállt a nemzetek kultúrájából. A skót férfiak szoknyáját aligha hordaná a magyar ember, ám egy Bocskai-öltöny iránt nem marad közömbös. Mások a kocsonya helyett hagymalevest vagy csigát választanának. Az alpesi kürt a svájciaknál nemzeti hangszer, mi pedig könnyen leéljük az életünket, hogy sosem láttunk ilyent, de a tárogató hangjára megállunk. Külföldön megcsodáljuk a házakat, bár mi másfajtákat építünk. Minden nemzeti: látványban, hangzásban, ízben, díszben, lépésekben a tánc, szokásaiban az ünnep. És így összességében európai. Talán csak az ima közösebb az egymáshoz hasonló vallásokban, csupán nyelvében más.
A vesztébe indult az a nemzet, amely nem a sajátját szereti a legjobban; lehet, hogy az sem baj, ha a sajátját értékeli legtöbbre, a többit meg tiszteletben tartja, gyakran meg is csodálja. Így áll össze a haza, de legalább a szülőföld, ahogyan mostanában mondani szokás: a régió, amit hazájának érez az ember. Sok elemből – aprókból és nagyokból – épül föl a haza, nem kis mértékben bennünk, a lelkünkben. Nemzeti „szögek, szegecsek, gerendák, oszlopok” ezek, amelyek kicsit vagy nagyon eltérnek másokétól, de ezért valljuk magunkénak és szeretjük jobban a sajátunkat.
Korábban mégis azt mondta a mostani német alkancellár, hogy „hányingert kapok, ha a hazaszeretet szót hallom”. A sokszínű nemzetével vagy az országával lehet baja? Esetleg mindkettővel? Így is, úgy is abszurd a tény: ő az alkancellár.
Persze hazaszeretet nélkül is sokan vígan élnek, még előnyös is lehet, mert világvándorként vagy egyszerű vendégmunkásként sosem lesz honvágyuk, ami viszont a hazaszeretőknek idegenben nagyon gyötrő érzés. Akár haza is kényszerítheti őket.
Nemrégiben pedig az egyik ismeretlennek nem mondható újság munkatársa – véletlenül ez is német – nagy félelméről írt, amelyet az váltott ki, hogy egyre több országban Európa ellenségei kormányoznak, és ezzel nehezen tudnak mit kezdeni. Ezek az ellenségek Magyarország, Lengyelország és Svédország élén állnak, de jó eséllyel Olaszország is csatlakozik hozzájuk. Tiszta a kép: a konzervatív, avagy jobboldali kormányok Európa ellenségei. Gondolom, azért, mert nem kapnak hányingert, ha a hazaszeretet kerül szóba. Svédországban hetven év után jött a fordulat, nehezen megfejthető, hogy a keresztény értékek szóba kerülnek-e ott még, de a család és a nemzet talán igen. Hacsak nem teljesen a gazdagság elvesztésétől és a káosztól való félelem hozta a váltást. Mert nemrégen a leköszönt kormányfő is bevallotta: rosszul kezelték a migrációt. A német újságíró nem azon morfondírozik, hogy a hamis szolidaritással párosuló önfeladás talán mégsem európai érték, esetleg a „reformcsalád” sem léphet az évezredes hagyományosnak a helyébe, meg az európai kultúrát fölszámolni kívánó kultúra mégsem európai érték. Lehet persze érték a maga helyén. A szabadságnak pedig, ha szinte mértéktelen is, mégiscsak vannak szabályai és határai. No, nem a sajtószabadságra gondolok, amely Nyugaton olyannyira kiterebélyesedett, hogy a liberális és baloldali igazságot, csak azt, szabadon kürtölheti: Európa ellensége mindenki, aki nem áll be a sorukba.
Bár az eltörlés kultúrája hódít, az uralkodók arroganciája is tombol, de egyelőre csak addig jutott, hogy a német külügyminiszter kijelentse, őt nem érdekli, mit akar a nép, a saját meggyőződését követi. Ilyenkor a „buta vidékiek és félrevezetettek” meg úgy dönthetnek, hogy inkább „Európa ellenségeit” választják a helyükre. Így alighanem könnyebb lesz értékeket újra fölfedezni. Meg az ellenség fogalmát is tisztába tenni.
