Hallom, hogy szállingóznak haza a vendégmunkásaink. Ezt onnan lehet tudni, hogy az iskolába új gyerekek érkeztek, mások házat keresnek megvételre. Az itthon maradottak biztosan úgy érzik, hogy jól teszik, ha hazatérnek, mégiscsak inkább a szülőföldön a helyük. Ők meg talán csalódottak, mert távozásuk idején más tervet szőttek. Hogy milyent, ebben a kérdésben nem általánosíthatunk. Volt, aki azért váltott országot, mert itthon nem jutott tisztességes munkához. A másikuk dolgozott ugyan, de úgy gondolta, az anyagi biztonságért inkább vállalja a távozással járó megpróbáltatásokat. A harmadikat a barátja csábította, mondván, hagyja a szegénységgel társult bizonytalanságot, kint nem kell aggódnia a megélhetése miatt. Akadt, aki úgy tervezte, hogy gyűjtöget, és amikor a gyerekek iskolába indulnak, visszatér. Mert a vajdasági emberek bizonyosan megbecsülik a pénzt, itthon megtanulták beosztani. Aztán vagy megvalósult a terv, vagy sem. Mások fölégettek maguk mögött mindent; ünnepekkor mégis hazatérnek rokonokhoz, barátokhoz, mert bármennyire is beleszoktak a már nem is nagyon új életbe, mégis jólesik időnként régi emlékeket idézni, itthoni szokásoknak hódolni. Aki meg úgy gondolta, nem érdemes elkótyavetyélnie a házát néhány havi külföldi bérért – „hadd legyen, nem kér kenyeret” –, most a sajátjába tér vissza. Van, akit a honvágy gyötör, a társa viszont vígan él idegenben, ami számára nem is idegen. Némelyek szenvednek a nyelvvel, a sajátjukat nem is akarják föladni, ismerőseik meg könnyedén átállnak. Ők „életstílust” is váltanak, „modern” életet kezdenek a régi „maradi” helyett, egyesek meg a jó kereset mellett igyekeznek megőrizni a hagyományokat. Mondhatnánk: ahány ember, annyi ok, cél, történet, sors.
A múlt rendszerben ideiglenesen külföldön dolgozó vendégmunkásoknak nevezték azokat, akik Nyugatra mentek dolgozni. Az ideiglenes szón van a hangsúly, és a „hivatal” alighanem azért tartotta fontosnak kiemelni, hogy tisztázza: nem a szocialista rendszertől akartak megszabadulni, nem üldözte őket el senki, igenis visszatérnek, amikor úgy gondolják, összegyűjtöttek annyit, hogy itthon is jól megélnek, aztán meg a külföldi nyugdíjjal úgyis lepipálják a hazai kereseteket is. Épültek is német márkából a házak, némelyeknek azonban nem lett lakója. Örökössé nőtt a kinti ideiglenesség. Lényegében tehát a rendszerváltással a vendégmunkássors semmit sem változott: lett belőlük bevándorló vagy hazatérő. Némelyek rosszul döntöttek, mások jól.
Hogy miben változott a világ? A hazatérők egyikének bezárt az üzeme az energiagondok miatt. Az árak pedig vágtatnak, itt a tél, a lakbért és a fűtést fizetni kell. A javulásnak meg semmi jele. Az eddig biztonságos Nyugat bizonytalanságot kínál. Az megvan itthon is – jegyezhetnénk meg egy kis malíciával. De ebben talán könnyebb eligazodni.
Emberemlékezet óta az itteni lakosok irigykedve vagy csodálkozva tekintenek a Nyugatra, amely biztonságot és anyagi jólétet kínál, a pénz pedig mérsékli az egyéb nehézségeket is, esetleg a lelki nyavalyákat nem. A gazdagság csábító és egyes bajokat is gyógyító. Ezért túlzásnak véltem, amikor a tüntetők arról nyilatkoztak, hogy választaniuk kell: vagy esznek, vagy melegszenek a télen. Az a fölmérés is az egyoldalúság gyanúját ébresztette föl bennem, miszerint a németek fele nem rendelkezik tartalékokkal. Ők nyilván „éltek”, nem gyűjtögettek. Úgy gondolták, a biztos munkahely és a tisztességes bér mindhalálig szavatolja a jólétet. Aztán egy nagyot zöttyent – vagy ki is tört? – a világ kereke, és tessék, egy újabb fölmérés: a németek közül százból heten boldogok, bő negyven százalékuk dühös és elégedetlen, ugyanennyien érzik magukat bizonytalanságban, egyharmaduk pedig tehetetlennek, negyedrészük reményvesztettnek.
És nekik nincs is máshova hazamenni.
