„Ilyen az élet! Öröm és fájdalom… remény és félelem… és főként változás. Állandó változás! Nem tehetünk ellene semmit. El kell engednünk a régit, és magunkhoz ölelni az újat… s meg kell tudnunk válni mindentől, amit valaha úgy megszerettünk. Bármily édes is a tavasz, át kell, hogy adja helyét a nyárnak, a nyár az ősznek. Születés… nász… halál.” Ez a hosszú idézet szerepel az előttem álló ismeretlen, szőke, göndör hajú hölgy hátitáskáján, apró, nyomtatott betűkkel. Várakozás közben sokszor elolvasom. Hallgatótársaimmal ugyanis épp egy sokszorosan díjazott Irina Werning-fotósorozat szemlélése miatt állunk sorban a Magyar Nemzeti Múzeum bejáratánál. Az ok, amiért már közel negyedórája szobrozunk az épület előtt: tanárunk szerint a művek – a fenti idézethez hasonlóan – állítólag nagyon elgondolkodtatók.
Amikor végre a hírhedt fényképekhez érünk, barátaim csalódott arccal tekintenek vissza reám. Mimikájukból kikövetkeztetem, ha nem állna mögöttünk tömeg, bizonyosan a következő kérdést intéznék hozzám: „Ez lenne az a híres fotósorozat?” A reakció első ránézésre teljesen jogosnak tűnik. Az egyik fényképen ugyanis egy fiatal hölgy látható fonott, sötétbarna tincsekkel, amint ásítozva tanul az ágyában. A másikon Antonella (így hívják a főszereplőt) édesanyja és nővére szárítják, fésülik éppen a leányzó haját, szintén a fekvőhelyén. Ha nem ismertetnék velünk a művek háttértörténetét, esélyes, hogy nagyon gyorsan továbbiszkolnánk, átadva helyünket a művészethez nálunk jobban értő várakozóknak. A leiratot elolvasva azonban kiderül: 2020 augusztusában a Buenos Airesben, Argentínában élő 12 éves kislány, Antonella megfogadta, csak akkor vágatja le hosszú haját, ha majd újra elkezdődik a világjárvány miatt felfüggesztett jelenléti oktatás az iskolában. Antonella azt mondta, a legdrágább kincsét ajánlja fel. Cserébe azt kéri, kapja vissza igazi iskolás életét. Így nyilatkozott az őt kérdező riporternek: „Amikor végre visszamegyek az iskolába, tudni fogják, hogy más ember vagyok, más embernek érzem magam.” Haját végül 2021. szeptember 25-én vágatta le, azon a hétvégén, mielőtt újrakezdődött a jelenléti oktatás a városban. Maga a fotósorozat, a történet talán azért érhetett el világraszóló sikert, mert legbelül kicsit mindnyájan Antonellaként érzünk. Mindnyájan más emberek lettünk az új évtized beköszöntével, s már-már mámoros nosztalgiával tekintünk vissza boldog békeesztendőinkre. Örömmel elfelejtenénk a világjárványt, a háborút, az atomkatasztrófával való fenyegetettséget, a még mindig nem tetőző inflációt, a nyakunkba szakadó bizonytalanságot. A velünk élő valóságot. Boldogan visszahoznánk a kámforként tovatűnt időket.
De vajon visszatérhet valaha a jól megszokott, maihoz képest jelentősen kényelmesebbnek, boldogabbnak, de mindenképp reménytelibbnek tűnő életünk? Vagy sebes léptekkel, az alvajárók magabiztosságával rohanunk a végzetünk felé? Esetleg túl magasra szárnyaltunk a realitás talajáról mi, emberek, ahová most fénysebességgel zuhanunk vissza? Miközben mérlegelünk, bánkódunk, szorongunk világunk történésein, életünk lassan pergő homokszemei észrevétlenül az üveg aljára érnek. Talán volt valami abban az idézetben, amely a hölgy táskáján szerepelt a múzeum bejáratnál… Születés… nász… halál. Az óra ketyeg… S bár valóban viharfelhők gyülekeznek fejünk felett, mindig ott hevernek az orrunk előtt a lehetőségek, a gyönyörű mozzanatok, amelyek lehetőséget kínálnak, hogy másként lássuk világunkat. Hogy éljünk, és ne túléljünk.
