Hallgatom a lányt, fölvételről, mert „rákényszerít” a sajtó. Nem szabad érdektelenül elsétálni olyasmi mellett, ami írások tucatjait váltja ki, meg a reagálásoknak inkább ezreit, mintsem százait. Egyházi gimnázium végzőse a tinédzser, több ezer ember előtt slam poetry-féleséget ad elő. Tüntet a többiekkel együtt. Állítólag a pedagógusok bérének növeléséért és terheik mérsékléséért állt színpadra. Olyanokat mond, ami mellbe vágva éljenezteti a hallgatóságot: „ki kinek a f.szát szopja teli erőből”… Meg „a f.szomat bele az ideológiákba, mert mi már merünk azok lenni, akik akarunk valójában”. Jó volna hát kibogozni, hogyha igazat mond, akkor valóban kicsoda-micsoda ő. Olyasvalaki, aki bátran kiáll ezrek elé, hogy mindenféle konvenciót fölrúgva ifjonti hévvel szórja a hímtagokat abban a meggyőződésben, hogy ez hozza tanárai és diáktársai győzelmét? Korosztályának megmondója és képviselője vagy népszerűségre vágyó magányos hősjelölt? Az ifjúság és a kocsma stílusának hű, de tartalmában hiteltelen előadója?
Esetleg egy kis felhergelt diáklány, akit összevissza beszélő politikusok oktatnak az ideológiamentes politizálásra? Azt „szavalta” ugyanis, hogy a fütykösét „bele az ideológiákba”, miközben „bátran” mindenkinek a tudtára adta: „leszarjuk, ki az anya, apa, csak szeresse azt a gyereket, akit a ti nemzedéketek nem mert felnevelni sem”. No, most akkor bele vele az ideológiákba, vagy sem?
Számos évtizeddel ezelőtt, amikor Norman Mailer remek regényét, a Meztelenek és holtakat olvastam, helyenként ugyan elmosolyodtam trágárságain – amelyek némely korokban az irodalomban leírhatatlannak minősültek –, mégis olyan kegyetlenül a helyükön voltak, mint amilyen kegyetlen a háború. A katonák mégsem szende lányok egyházi gimnáziumából kerültek a harctérre. A stílusuk illett hozzájuk, vallott róluk, hiteles volt.
A magát kicsit kordában tartani tudó ember régebben fölindultságában, mérgében káromkodott, mondjuk templomban nem szokott, a kocsmában inkább, miként baráti körben is. Azt hiszem, a diák rossz felelet után sem választja hangosan ezt a véleménynyilvánítást. Bár ki tudja, mennyi tisztelet maradt még az iskola és a tanárok iránt. Eszerint bőven, ha már a diákjaik ily vehemensen, stíluseszközökben nem válogatva kiállnak értük. Mégis bizonytalan vagyok abban, hogy most büszkén vallják: a mi diákunk forrósította föl az internetet; esetleg irigykednek-e mások, hogy ők ismeretlenek maradtak, mert csupán tanulmányi versenyekről hozzák el a díjakat. Vagy talán kudarcként élik meg a tanárok munkájuk eredményének effajta színpadi kivirágzását?
Úgy tűnik, inkább a kívülállók – ha ilyen kemény kérdésben lehet bárki is kívülálló – árasztották el bíráló vagy védelmező véleményükkel a világhálót, ezek pedig az oktatás vagy nevelés kudarcának kimondásától a dicsőítésig terjednek. „Illedelmes nők ritkán írnak történelmet” – írja egy liberálisan illedelmes politikusnő.
Nem is igen lehet megtudni a kommentekből, hogy miről szólt a tüntetés, már csak azért sem, mert a lényeg elillant, ehelyett politikai ellenfelek küzdöttek – illetve csak az egyik fél tette ezt önmagában –, amiről naivan azt hihetnénk, hogy a diákok észre sem vették. Dehogynem. Az is lehet, hogy tanáraik nem mindig büszkék rájuk, de bezzeg a szülők! Mert mégsem iskolai órán szokás gyakorolni az útszéliséget.
A lázadó diáklány – ilyen életkorban ki lepődne meg ezen – sem a jelent, sem a jövőt nem rózsaszín szemüvegen át pásztázza, mondván: „Ha el sem hiszed, hogy én és mi vagyunk a jelen és a kib.szott jövő”… Amennyiben egész korosztálya lelkületét öntötte ki a színpadra, elvétve a pöcegödröt, akkor alighanem tényleg olyan lesz a jövő, miként azt szemléletesen érzékeltette.
