Ha nem is illetlenség, de ünneprontás gondokról, szomorúságról beszélni karácsonykor? Hiszen a külföldre származottak is, megjárva ezer kilométert, hazatérvén percek alatt feledik a határátlépés várakozás okozta gyötrelmeit, mert a szeretet ünnepére érkeztek. Igaz, a templomban az a feddés hangzik el gyakran, hogy mégis Jézus születését kellene ünnepelnünk szeretetben, nem egymást a halomba gyűlő ajándékok között. Igen – mondhatnánk megengedően –, ám Jézus születése nélkül nem is lenne örömünnepünk. S bár a mértéktelen ajándékok megtagadják önmagukat, ha régi szegényes karácsonyok emlékét idézik az újságok riportjai, amikor a boldogságot egy narancs, kalács vagy néhány szaloncukor jelentette. Az emberek mégis mindig arra vágytak, hogy gazdagságban tölthessék a karácsonyt. Bizonyosan úgy hitték, hogy a jólét nélkülözhetetlen az igazi boldogsághoz.
Tanú erre a munkásmozgalmi Mayer Ottmár írása 1937-ből a Híd folyóiratból: „Vojvodina zsírosan terpeszkedő fekete földjén az apró pontházikókban, a tél csöndjében nagy számadások folynak. Furcsák ezek a számadások, szomorúak a számok. Nyolcvanötezer család kizárólag tagjainak kétkeze munkájából él. Nyolcvanötezer család, négyszázhuszonötezer ember. Jórészt magyarok. A felének sem akadt elegendő munka. A négyszázhuszonötezer emberre fejenként napi egy dinár kereset jut. Ebből kell élni: enni, etetni, szülni, fűteni, ruházkodni és – ünnepelni. Karácsonykor. Csöndes jóreménységgel, az ünnep gondtalan békéjével áthatva karácsonyi meséket hallgatni és meséket mondani – napi egy dinárból."
Lehet, hogy a megváltást, az igazságtalanságok megszüntetését a Megváltótól várták?
Majdnem egy évtizeddel később, már egy újabb világháborún túl és egy új rendszer építésének kezdetén a Magyar Szó is a korábbi idők nyomorúságát idézi: „Megint folytatódtak a hétköznapok, a nyomor, az emberfeletti munka. Igaz, a jótékonysági egyletek osztottak itt-ott cipőt, ruhát a gyermekek között, s az elnöknővel, mint a jótékonyság angyalával, le is fényképezték őket. De ez kevés volt ahhoz, hogy a nyomortanyákról eltűnjön a nyomor szomorúsága; a nyomor tovább folytatódott, jobb jövő reménye nélkül, szűkös karácsonyok kilátásával." A szomorú múltidézés lényege mégis az, hogy végre jó kilátás van a szép jövő beköszöntére. Megvalósult?
Háromnegyed évszázadot hagyott azóta maga mögött az idő, vitt is, hozott is a szegénységből; vitte az új társadalmi berendezkedést is, és hozta a még újabbat, kinek üdvözítően gazdagot, kinek a reményvesztést. Mégsem azt a nagy nyomort, amiről a régi írások szólnak, de mégsem azt a gondtalant, amiben sokan hittek vagy legalább reménykedtek a múlt század közepe táján.
Merthogy emberek tízezreinek, százezreinek pénztárcái nyílnak meg ilyenkor szeretetből adományozásra, hogy azoknak a gyerekeknek is legyen cipősdoboznyi örömük, akiknek nincs kitől kapniuk. Vagy elesettek sorakoznak az ünnepen egy tányér levesért, mert ők csak ünnepen jutnak hozzá. Hinnünk kell abban, hogy a sok-sok galádság ellenére Jézus születésekor mégiscsak megszólal a lelkiismeret, és remélnünk kell azt, hogy nem csak ilyenkor. Még ha a születés nem is erről szól, a jótett emberi erény, és a karácsony sokszorozza meg. Az pedig a világ csúfságát mutatja, hogy a „nagy fejlődés" korszakai adósak maradtak sokak számára, még ha egy cipősdobozban megférhet is annyi boldogság, mint a hatalmas ajándékban.
Talán csak nem örök érvényűek Gál László több mint nyolcvan esztendővel ezelőtt írt sorai: S a karácsonyfa gallyát csillogó / angyalhajjal, s arannyal övezik... / S míg száz nyelven mondják, hogy: szeretet, / aki szeretett, csendesen könnyezik.
