A távozni készülő agyafúrt Columbo felügyelő visszafordul az ajtóból, megvakarja a fejét, és föltesz egy újabb kérdést. Máris kétely merül föl a nézőben arról, hogy ki a bűnelkövető. Pedig régen megfejtette a végkifejletet, csak most éppen még egy logikus gondolata támadt a nyomozónak. Mégis? Mégsem?
Régebben böngészett olvasnivalót kerítek elő, no, nem a ballonkabátos hadnagyról, hanem Petőfi Sándorról, ha már születésének kétszázadik évfordulóját ünnepeljük. A százötvenedik egy-egy mozzanatára is emlékszem, legfőképp arra, amikor az egyetemen tartott konferencián Paszkal Gilevszki arról beszélt – miként kerül egy macedón Petőfi „közelébe”? –, hogy milyen hatással volt a magyar költő a macedón irodalomra. Akkoriban Gilevszkiről semmit sem tudtam, így azt sem, hogy már tízéves korában megszerette Petőfi költészetét, amikor 1948 táján, a görög polgárháború idején, gyerekként évekig Magyarországon tartózkodott. Azóta sem szakadt el a magyar irodalomtól.
Ha most megkérdezik a diákot, hogy hol született Petőfi Sándor, bizonyosan kapásból rávágja, hogy Kiskőrösön. Én pedig (ismét) arról olvasok, hogy bizonyíthatóan ott keresztelték meg, ám házasságlevelében félegyházinak vallotta magát, másutt meg szabadszállásinak. 1857-ig pedig Kiskőrös föl sem vetődik szülőhelyeként. Egészen izgalmas az érveket és magyarázatokat olvasni: amikor már biztosra vehető, hogy Kiskunfélegyháza a nyerő, kiderül, hogy Szabadszállást végképp nem szabad elvetni. Érvek, ellenérvek, dokumentumok, versek, nyilatkozatok, visszaemlékezések sorakoznak logikus következtetések mellett. Mintha Columbót néznénk, csak itt nincs végkifejlet. Lehet, hogy az ünnepi év ismét előhozza a sokszor megvitatott témát? Nem kellene bolygatni? De hát a kiskunfélegyháziak és a szabadszállásiak fejében ott motoszkál, hogy mégis. Azért is, mert akkoriban Szabadszálláson lakott a család, a vállalkozó apa másutt csak kocsmát, mészárszéket és birtokot bérelt. Kiskőrös meg ennyi év múltán semmiképp sem adhatja föl. Teljes bizonyosság híján azt kell elfogadnunk, amit szentesít a közösség, meg a keresztelés helye.
Az a gondolat is fölvetődik, hogy mégsem újévre virradó éjszakán született két évszázada a költő, hanem korábban, mert szokás volt az újszülöttet a következő ünnepnapon vinni keresztelésre, meg a keresztszülők érkezését is meg kellett várni. Emellett az utazás körülményes lett volna a félnapos újszülöttel, igaz, elég nyápic volt, ez viszont sürgette a keresztség szentségének föladását.
Az a gondolat sem teljesen elvetendő, hogy Sándor a szlovák származása elől „menekült”, amikor Kiskőröst sosem említi szülőhelyeként. Petrovics István igen erős magyar érzületét a fia is „megörökölte”.
A mi iskoláinkban valaha azt tanították, hogy a Petrovicsok szerb származásúak, ami régről teljesen nincs kizárva, az irodalom pedig délszláv származású szlováknak véli őket.
Jakov Ignjatović, a szentendrei születésű szerb író – a Večiti mladoženja (Örök vőlegény) szerzője –, aki huszártisztként harcolt a forradalomban, 1848 elején találkozott a költővel, és erős szerb vonásokat vélt rajta fölfedezni, ezt írja róla: Petőfi valóban egykori szerb törzsek leszármazottja, de nem azoknak a szerbeknek utóda, akik Čarnojević pátriárkával költöztek be az országba, hanem azoknak…, akik a Nemanja trónkövetelő hercegekkel jöttek ide, és egy ideig Budán éltek… Petőfi kezet fogott velem, de nem látszott rajta, hogy nagyon kedvére lett volna a szerb név említése…
A szülőhelye körül kialakult bizonytalanságot inkább bonyolította a költő, ezt viszont tisztába tette: „Ha nem születtem volna is magyarnak, / e néphez állanék ezennel én, / Mert elhagyott, a legelhagyatottabb / mindenkinél a föld kerekén.”
