Réges-régen történt, hogy emberünk bement a bankba, és kivette a nem jelentéktelen összeget kitevő pénzét. Akkoriban ritkán fordult elő sorban állás, a hivatalnokok igyekeztek gyorsan és udvariasan az ügyfelek kedvében járni, nem kellett sorszámot kivenni a gépből, és várni a kijelzőn, hogy a betétes sorra kerüljön.
Tehát a tolóablakon kiadták a spórolós ügyfélnek a jelentős pénzköteget, majd a tulajdonos megszólalt, hogy betenné ismét. A bankhivatalnok meglepődve kérdezte: de akkor miért vette ki? Mire ő azt válaszolta, hogy csak tudni akarta, megvan-e a pénze. Megvolt.
Századunkban pedig eltüntetni igyekeznek a pénzt. No, nem arra gondolok, hogy ellopnák, bár azt is teszik, mert az infláció megtizedeli; nemrégiben némely nyugati országban nulla kamatra tarthatták a bankban (hacsak nem vontak le őrzésre), a hitelre meg a kamat mellett fölszámolnak további néhány százalékot: hitelfolyósítási díjat, hitelbírálati díjat, kezelési költséget, a kötelező bankszámla díját és más adminisztrációs költségeket. Mint ha a bolti kereskedő azt mondaná, hogy a számlához hozzá kell még csipogtatni a kosárhasználati díjat, a pénztárgép igénybevételének költségét és a kereskedő kedvességét. (Mondjuk, ezt mégsem, mert vagy elmarad, vagy megtérül másként.)
Nehogy bárki is félreértsen: nem a kommunizmus küszöbére léptünk, ahol mindenki a maga szükségletei szerint emel ki a közösből pénz nélkül árut (nem is áru az már), csupán a készpénzt szándékozzák kivezetni a forgalomból. Mindettől még persze a pénz szolgája maradna a világunk, Ady Endre is küzdene tovább (ó, ha tudná, mi zajlik itt százvalahány évvel később!): „Megöl a disznófejű Nagyúr, / Éreztem, megöl, ha hagyom, / Vigyorgott rám és ült meredten: / Az aranyon ült, az aranyon, / Éreztem, megöl, ha hagyom.” Egyedül az történik, hogy virtuális pénzt forgatunk. De hogyan számolják le majd a kétkedő betétesnek ellenőrzés céljából a pénzkötegeket, mert ő bezzeg csak a szemének hisz. Ha még vannak olyanok, mert úgy tűnik, inkább ámításnak és áltatásnak hisz már a néptömeg, mintsem a szemének.
Az életkor hozta magával, hogy az ember megtapasztalhatta a pénzkezelés metamorfózisát. Volt, ugye, a készpénzes fizetésosztás: „Emberek, fizetés!” És máris rohant a munkásosztály az irodába a bérért. Titkolózás nélkül vágta zsebre a keresetet. Ez a módszer kiváltott valamiféle kíváncsisági türelmetlenséggel körített ajándékváró érzést, aztán vagy csalódott a dolgozó, vagy elégedetten nyugtázta az összeget. A tiszteletdíjat meg házhoz hozta a postás. Következett a betétkönyves időszak: átutalta a vállalat a megkeresett pénzt, majd a dolgozó a bankban beíratta a könyvbe, és vagy fölvette, vagy egy részét bent hagyta. Ez már némi bankfüggőséget jelentett, bár előnnyel is járt: ahelyett, hogy otthon hevertek volna kihasználatlanul a százasok és ezresek, látra szóló betétre is fizetett kamatot a bank. Csakhamar beköszöntött a folyószámla uralma, kötelezően, mint az előző is, mert különben nincs fizetés. Meg kellett szokni, hogy most már az ügyféltől vonják le a kezelési díjat és egy-két apróbb szolgáltatás költségét, a kamat beírására pedig hiába várt, az megszűnt. Kizsákmányolás? Tiltakozott valaki ellene? A folyószámla bankkártyával is jár, és ez indította el az újabb kor nagy vívmányát, a virtuális fizetést. Nem „ízlelgetjük” ujjainkkal a bankókat, a friss szagukat sem élvezhetjük, egyszerűen számok vándorolnak egyik folyószámláról a másikra, akár okostelefon vagy számítógép által. A készpénz egyelőre mégsem szűnhet meg, mert a tanyai parlagi tyúkért nem utalhatom át a pénzt a gazdának, a koldusnak szüksége van adományra, a templomban pedig illik dobni a perselybe. Bár a koldusnak járó és a templomi kiadás ügyesen elkerülhető.
