A mi vidékünkön sosem volt disznóölés, hanem disznóvágás. Talán amiatt, mert ölni rettenetes dolog, levágni a disznót meg természetes szükséglet. És egész napos rituálé. Igaz ugyan, hogy a tragikus sorsra kárhoztatott áldozat, a disznó a főszereplő, mégsem vele kezdődött a nap. Nem is a nap, hiszen sötétség fogadta a vendégeket, hacsak nem világította meg hó a hajnalt. Tehát pálinkával indult a készülődés: egy kupica, két kupica – meg ráadás, különösképp fényesen fagyos pirkadatkor melegítésre. Olyan hatalmas hóvihar talán csak mostanában fordult elő, az sem mifelénk, hanem Amerikában, amely halasztásra késztette volna a disznós ünnepnapot. Ez már csak azért sem történhetett meg, mert hisz a nagy eseményig alapos előkészületek vezettek a hívogatástól a takarításig vagy a kalácssütésig. Aztán föl kellett állítani az üstházat, az évente egyszer-kétszer használt edényeket előkeríteni a padlásról, és elmondani is hosszú lenne mindent, amit különben is csak az tud igazán érzékelni, aki már átesett ilyesféle programon.
Szóval: miután a sógorok és komák meg más rokonok kellő bátorságot gyűjtöttek a kihívás leküzdéséhez – és rendkívüli akadályok sem gördültek elébük –, ment minden a maga útján. Persze az akadályokat is leküzdötték, ha, mondjuk, a karóhoz kötött jószág szaladásnak indult a kitört oszloppal, vagy első „nekifutásra” kirúgta a reggelire szánt vért a tálból. Egy disznó fél tucat embert mégsem győzhet le!
A legnagyobb próbatételt követően rövidke időre megpihenhetett a csapat, hogy az első és biztosra vett győzelem örömét nyugtázzák még egy pálinkával.
Az asszonyok a napindító tereferét követően munkához láttak, a gyerekek meg ott sertepertéltek a böllér és segédei körül, kistűznél melegedve, mert ez egyszer ők is játszhattak a tűzzel. Pörkölés, kaparás, mosás, kaparás, mosás, szétszedés. Ha meg éppen doktornak készülő ifjú is akadt a munkában összeforrt társaságban, némi sertésanatómiát is tanulhattak a többiek. Nem azért, mintha sokra mentek volna vele, mert a böllér szavai rendszerint az orvoséinál is meggyőzőbben szóltak: ezt így kell csinálni.
Megsült a vér! Kávé! Igyunk meg valamit! Reggeli! Megvan-e paprikásnak való? A levesbe valóról se feledkezzetek meg! Lesz, persze, májas hurka meg varsli is. Nehogy elfőzzétek, asszonyok, a kását a hurkának! Lehet darálni a húst a kolbásznak! Nézd meg, megfőtt-e az aba? Sütni kellene a töpörtyűt! Most kávézunk, vagy előbb ebédelünk? Előtte igyunk meg egy pálinkát! Fűszereket! Minden be van keverve? Kóstoljátok! Készen van a bél? Akkor hát tölthetjük a varslit, a májast, a hurkát, utoljára a kolbászt. Le kell venni a zsírt, nehogy megégjen! A böllér majd lesózza a szalonnát és a sonkát. Öt óra, és már befejeztük? Legalább nyugodtan beszélgethetünk vacsoráig. Pálinkát vagy bort? A leves kész, a szárma fől, a hurka sül a kemencében. Most már ráérünk.
Így futhatjuk végig sötétedésig a napot, tudom, nem sokkal több ez annál, mint szakácskönyvet olvasni ebéd helyett, esetleg színházi olvasópróbát bemutatni az előadás helyett. Hiszen ott lapul ám a disznóvágástól a disznótor felé közeledő mondatokban némi dráma, itt-ott fölemelt hang, vita, megrovás és legelöl a jókedv. Mindegyik mozzanat egy külön mese lehetne. És elmúlt egy nagy rokoni találkozás.
Hol van már Krúdy margitszigeti disznóölése meg a rengeteg falusi? De hát mostanra sem halt ki a disznóvágás. Csak megújult. Így: Megbeszélted a hentessel? Hányra kell menni a cuccért? A gyerek vagy az unoka: Tán disznót vágtatok?
Kissé rövidre szabtam a régebbi történet végét. Igazán éjféltájban vagy utána így zárult: Hogy bírtunk ilyen mennyiséget vacsorázni?!
Tromfot rá! Hű, mekkorát nyertünk, jó napunk volt!
Nyitókép: Illusztráció
