Bevallom, hogy nemrégiben tévúton jártam, amikor a disznóvágás és disznótor régi és ronda, leáldozóban levő hagyományát hoztam szóba. Mert környezetromlás követi e jószág útját egészen addig, amíg asztalra nem kerül a paprikás, az egészségtelen szárma, a kolbász és a hurka, a förtelmes töpörtyű, rövidesen utána a varsli, a májas, majd a szikkadt füstölt kolbász meg a szalonna, a kocsonya, húsvétkor a sonka és a többi borzalom.
Reklámízű lehetett ez a múltba révedt disznóság, hiszen mindenki tudhatja már, hogy a jövőnk a rovarokban keresendő. Rá is sandítottam rendszeresen az ősszel a bejárati ajtó környékén napokon át ténfergő zöld szöcskére, igaz, akkor még nem volt szándékomban leváltani vele a disznót, inkább attól tartottam, hogy besurran a házba, és nótázik, ha kell, ha nem. Már korábban a tudomásomra jutott, hogy az Európai Unió erősen javallja, hogy fogyasszunk a káros gázokat pöfögő és böfögő marhák és disznók helyett rovarokat: házi tücsköt, sárga lisztkukacot és keleti vándorsáskát. Gondolom, bővül majd a választék, hiszen ezerkilencszáz rovarfaj várakozik, hogy akár kukacként, akár kifejlett példányként fölkínálja magát rövid élete megcsonkítása által is csemegének. Sőt többnek egyszerű nyalánkságnál vagy ropinál, ha már nagy világélelmezési lépésnek tekintik a kukac- és sáskafogyasztást. Nem a kamrában a liszteszsákban „megtermett” kukacra vagy a kertben lepkefogóval elcsípett házi tücsökre gondolnak – ez megfelelne a tanyai parlagi tyúknak vagy kacsának –, hanem tenyésztettekre, mint a ketreces disznó vagy az istállóban tartott marha. Különben meg nem vagyunk mi olyan nagyon finnyásak, hiszen italokban és a szép rózsaszínű gyümölcsjoghurtban régóta fogyasztja a nép a bíbortetű-kivonatot, és mindenkinek kutya baja. Magyarországon is árusítanak por alakban csokoládés tücsökfehérjét meg tücsöklisztes energiaszeletet.
Rosszmájú az, aki számára nem is igazán bolygónk mentése, hanem nagy üzlet sejlik föl a rovaretető szándék mögött. A nagy uniós gondolkodók ugyanis azt is megszabták, hogy két-három éven belül az állati takarmányban tíz százalékra kell növelni a rovarfehérjék arányát, az emberi táplálkozásban pedig húszra. Ez ezerszeres termelésnöveléssel érhető el, meg arányosan gyarapodó munkaerővel. Amerikában a hírek szerint egykilónyi tücsökliszt megközelíti a száz dollárt, a tücsökcsipsz tucatnyi ízesítésben valamivel drágább. Leírnám, ha merném, hogy két és fél kilónyi tücsök áráért itthon egy százkilós disznót adnak, igaz, ezt utólag kell ízesíteni.
A beetetés bizonyosan a fiatalokra épül. „Tudod te, hogy a rengeteg fehérje mellett vitaminok, omega–3 zsírsav meg réz, vas és magnézium is van a tücsökben?”
Érvként szolgál a kukacevés mellett az a tény is, hogy néhány milliárdan régóta fogyasztják a rovarokat. Önkényesen hozzátesszük, hogy azok, akiknek más élelmük nincs: Afrikában, Indiában.
A vallásosoknak meg Mózes III. könyvéből idéznek: „Minden szárnyas féreg, a mely négy lábon jár, útálatos néktek. Csak azt ehetitek meg a négylábú szárnyas férgek közül, a melynek lábain felűl szökő-szárai vannak, hogy szökdécselhessen azokkal a földön. Ezeket egyétek meg azok közül: az arbé-sáskát az ő nemével, a szolám-sáskát az ő nemével, a khargol-sáskát az ő nemével és a khagab-sáskát az ő nemével.”
Ha meg keresztény vagy, neked Máté azt írta a pusztában élő Keresztelő Szent Jánosról, hogy: „Teveszőr ruhát és dereka körül bőrövet viselt, tápláléka pedig sáska és erdei méz volt.” De hát János aszkéta volt, nem kétezer évvel későbbi kalandor.
„Étkezési reformok” alkalmával gyakran érvelek hajdani biológiatanárom gondolatával: a tojásból kikel a csirke; a borjú tejen él, ezekben tehát minden benne van, ami az élethez szükséges. Hozzáteszem: a disznó meg a kukac sorsa pedig gusztus dolga.
Nyitókép: (Illusztráció)
