„Az emberiség nem látszik, annak nincs arca. Az emberiséget nem lehet megfogni. Ha azt mondom, hogy elpusztult háromszázezer ember, nem lehet sírni. De ha három ismerős lett tragédia áldozata, folynak a könnyeink” – mondta egy előadásában Szili Ferenc történész, a Somogy Megyei Levéltár nyugalmazott igazgatója. Az idézet eredeti formájában elméletileg a XX. század véreskezű, szovjet diktátorától, Sztálintól származik, aki a következőképp fejtette ki álláspontját magas rangú katonatisztek előtt: „Egy ember halála tragédia. Millióké statisztika.” Ezek a kijelentések nap mint nap eszembe jutnak, amikor a háborúkról vagy a migrációról szóló hírfolyamot böngészem, ahol játszi könnyedséggel írnak több száz ember haláláról, lerokkanásáról vagy arról, hogy több millió ember kényszerült otthona elhagyására. Ha azonban a statisztikák világából a tragédiák dimenziójába lépünk át, elkerülhetetlen, hogy morális töltetű, észszerű kérdések is eszünkbe jussanak.
„Miért félnek ennyire? A megkérdezettek valóban nem tudnak semmit az elmúlt napok, hónapok tragédiáiról, vagy valami oka van hallgatásuknak?” – merülnek fel bennünk a kérdések a szerbiai Hajdújárás központjában, ahol a helyi lakosoknál érdeklődünk a közelmúltban az embercsempészek között lezajló fegyveres konfliktusokról. A boltos a postáshoz, a postás a pékhez, a pék pedig megriadt, sejtelmes arccal a másik boltoshoz küld bennünket a település központjában, amikor a biztonsági helyzetről érdeklődünk. Már majdnem feladjuk a kérdezősködést, amikor egy, a posta előtt várakozó nő az iskola felé mutatva a következőt súgja nekünk: „Itt a falnak is füle van, keresgéljenek a falu túloldalán!”
A településen tapasztalható atmoszféra teljesen olyan, mintha Agatha Christie-nek, a krimi koronázatlan királynőjének egy regényébe vagy a Columbo tévéfilmsorozat egy epizódjába csöppentünk volna. A feszültséget tapintani lehet a levegőben. Főleg akkor, ha szóba hozzuk a témát, amiért újságíróként a helyszínre érkeztünk. A környék – amely felé az ismeretlen hölgy küld bennünket – ritkán lakott, a házak között gyümölcsfa-, szőlőültetvények vannak, s talán még a földút is gyakoribb, mint az aszfalt. Egy otthona kapuját éppen javító férfit szólítunk meg, aki csak azt követően kezd mesélni nekünk, hogy többször megígérjük: nem készítünk róla hangfelvételt vagy fotót.
– Akinek a háza előtt a kézigránátok korábban felrobbantak, állítólag szóbeli figyelmeztetést is kapott. Az embercsempészek kifigyelték, hogy a családfő gyakran panaszkodik a médiának, sűrűn hívja ki a rendőrséget, emiatt figyelmeztetésként dobtak kézigránátokat a házra. A történtek óta valami csoda folytán nem nagyon nyilatkozik – mondja a helyi férfi, hozzátéve, hogy természetesen minden hajdújárási tud a lövöldözésekről, de senki nem akar az említett idős emberhez hasonlóan járni a faluban, ezért nem válaszolnak nekünk.
Gergely Árpád
Így változott meg tehát néhány év leforgása alatt a határ menti települések lakóinak élete. Békés, nyugodt, falusi körülményekből háborús állapotba csöppentek. Úgy, hogy nem tudnak ellene tenni semmit. A másik oldalról viszont ott vannak a bevándorlók, akiknek egy jobb, gyakorlatilag munkától mentes aranyéletet ígértek Nyugatról. Akik hátrahagyták családjukat, közösségüket, földrajzhoz kötött kultúrájukat, most pedig a bokrok között fekve, sárosan, az embercsempészek munkájában bízva várják az estét, s reménykednek benne, hogy nem ők lesznek a következő „hadköteles” jelöltek egy helyi bandaháborúhoz. Harmadik oldalról pedig ott vannak a nyugatiak, akik adómilliárdokat költenek közbiztonságuk szétforgácsolására, saját életük tönkretételére, a bevándorlók nyugdíjazására. A statisztikák világából az emberi sorsok, tragédiák világába kilépve akarva-akaratlanul is felmerül bennünk a kérdés: Mégis kinek jó mindez?
Nyitókép: Gergely Árpád
