Könnyen lehet, hogy a választási kampány közeli rokoni viszonyban áll a reklámokkal. Egyik esetben a kenőcsre, tablettára, húsra, mosógépre, tehát ezerféle árura keres vásárlót a gyártó, a másik esetben pedig a párt vagy a jelölt önmagát igyekszik eladni. Kis túlzás, kicicomázás mindkettőt kíséri, a fogyasztó pedig vagy a rózsaszínű, vagy a narancssárga gyógyhatású szert veszi meg, attól függően, melyik reklámot vette be. A reklám és a kampány abban is közel áll egymáshoz, hogy ilyenkor a tévénéző fölkel a készülék elől, hogy elintézze apró ügyeit, majd visszatérjen a fotelbe, izgalommal várva a török sorozat megszámlálhatatlanul sokadik epizódját. Kezdetben még az üzleti és a választási reklám egyaránt érdeklődést válthat ki, utána viszont már csak a szappanopera nyújt izgalmat.
Azt biztosra veszem, hogy képzett hozzáértők sokasága ügyködik akörül, hogy meggyőzzék a potenciális vásárlót és az ugyanúgy lehetséges szavazót: engem válassz, nincs jobb nálam!
A reklámszakemberek kétségkívül jól tudják, mennyi időre nyúlik vissza a néptömeg emlékezete. Mert a laikus azt hiheti, hogy négy évre biztosan, amíg rendszerint tart egy megbízatás. Hiszen mindenki láthatja, érezheti, tapasztalhatja, mennyire volt hiteles a korábbi kampány, megvalósultak-e az ígéretek. Pedig nem így van, a nehezen tanulók és gyorsan felejtők is fontos tényezői lehetnek a végkifejletnek, a győzelemnek vagy a kudarcnak. Ők csak a sokadik győzködő szövegnek hisznek, nem a szemüknek. Így akár igazzá válhat az is, ami nem igaz.
Aztán működik az emberekben valamilyen talányos vonzódás az új, a még ismeretlen iránt, olyankor is, amikor jól működik a bevált. Mondjuk, olyan ez, mint amikor a sárga tabletta öt perc alatt kiállítja a fejfájást, mégis kipróbálja a kíváncsi a kéket. Szédül ugyan tőle, hányingere van, csak tíz perc múltán hat, de mit tehetne, ha már bevette. A választás kockázatosabb, mert ugyan szédülhet és hányingere lehet az új hatalomtól, de csak négy esztendő után adatik meg számára a változtatás esélye. Legföljebb leszokik a túlzott kíváncsiságról, miközben viseli az elrontott terápia következményeit.
A reklám és a kampány között azonban lényeges különbség, hogy az előbbi nem szapulhatja a konkurenciát, emez viszont épülhet lejáratásra, gyalázkodásra, hazugságokra, ha úgy hiszik, ezek visznek a győzelemre.
A reklámok legtöbbje halálosan komoly, így van ez a pártokkal is. Mégis akad közöttük üdítően humoros. Egyikük ingyen sört és örök életet ígér a kampányában, a másik a munkanélküliséghez való jogért és a fiataloknak járó nyugdíjért küzd. Közpénzt tékozló pályázatot írnak ki, passzivisták segítik a munkájukat, elmondják magukról, hogy „az úgy volt, hogy majd építünk magunknak szép, nagy házakat, de aztán az lett, hogy amikor sok pénzt kapunk az államtól, mindig megijedünk, és gyorsan szétosztjuk”. No, nem biztos, hogy ezt (csak) magukról állítják, hiszen ők azért vannak, hogy a regnáló hatalom (meg az uralomra áhítozó ellenzék) elé tükröt tartsanak; görbét, mint azt a jó karikatúra teszi. Nem is szeretik egyiket sem, másikat sem a célkeresztjükben szereplő politikusok. Csak hát a viccelődés rövid időre feledteti a gondokat, olykor kicsit elgondolkodtat, aztán mégiscsak az élet komolyabb dolgai felé vagyunk kénytelen fordulni. Elképzelni sem tudjuk, mivel járna az, ha választást nyernének. Aligha tenne jót nekik, mert a világnak csak kis részét képezheti a nevetés és a kinevetés, ha viszont megkomolyodnának, máris megsemmisülnének. Márpedig ez történne, ha a vicceiket nem értené a tőke, bajba kerülne a gazdaság, máris elmenne a kedvük a humortól. Hacsak nem teljesítenék ígéreteiket: nyugdíjas fiatalok ingyen sörrel a kezükben csak szavazni járnának az örök élet végtelenségéig.
