Valami puffan, néhány méter után megáll az autó, a két férfi kiszáll, talán egy másodpercig gondolnak arra, hogy másként is lehetne, de nincs bennük kegyelem, nincs irgalom, tüsténkednek szavak nélkül, mintha nem először lennének hasonló helyzetben. Hallgat a lelkiismeret, el kell tüntetni a nyomokat, nincs helye a fölösleges locsogásnak.
Néhány faluval arrébb Gizi néni összegöngyöli a folyosón a szőnyeget, nagy figyelemmel dobja fel a rúdra, amit még a férje szerelt fel a kérésére annak idején. Óvatosan kezdi püfölni, vigyázva, a por ne a szomszéd portája felé szálljon. Tart egy kicsit Danitól, az már többször ráförmedt, hogy ne etesse a madarakat, mert a visszajáró verebek összeszarják a drótkerítést, miközben ott parkolnak, arra várva, hogy Gizi néni kiszórja az újabb magvakat. A fiát sem kedveli különösebben, az meg mutogatni szokta magát, amikor az apja nem figyel oda. De hiába panaszkodik, Dani nem hisz neki, jó gyerek ez, mondja, szófogadó, csöndös, néha napokig a szavát sem hallani. De a madarak etetését nem lehet abbahagyni, ha már ők sem jönnek, nem lesz senki, aki időnként ránézne.
Danival egy padban ültünk évekig, jó havernak tűnt, a beszólásainkkal sokszor bosszantottuk fel a tanárainkat, ebben nagyon egy húron tudtunk pendülni, ő németből volt erősebb, én meg matekból, súgtunk egymásnak kölcsönösen, és a dolgozatokat is egymásról másoltuk le. Az iskola után Dani eltűnt a szemem elől, ő jobbra ment, én meg balra, nem jött hír felőle évekig. Csak később hallottam, hogy ő is részt vett a háborúban, a baranyai falvakat járták, aztán könnyebben megsérült, a combján érte a találat, azóta is húzza kicsit a jobb lábát. Amikor rokkantnyugdíjasként hazakerült, ide költözött a közeli utcába, megnősült, és lett egy fia, akit szintén Daninak hívnak. Beszélik, hogy rendszeresen veri a feleségét, de a fiával sem bánik kesztyűs kézzel, állítólag az orrát is ő törte be egyszer.
Amikor reggelente a kutyákat sétáltatom, Dani már kint söpröget az utcán a feleségével és a fiával. A ház körül példás rend van, egy fűszál sem nőhet ellenőrizetlenül, láthatóan Daninak mániája lett a tisztogatás, szinte retteg, ha valami piszkot lát, a ház előtti parkból újabb és újabb darabokat szakít le, hogy minél nagyobb terület tisztaságát tudja felügyelni. Eső után Dani kivonul a családjával az utcára, fogja a locsolócsövet, és lemossa a tetőt, a falakat, a nagykaput, mintha az eső olyan piszokréteggel vonná be a házat, amit azonnal el kell takarítani. Ha hó esik, addig kapirgálnak a porta körül, amíg egy szem hópihe sem marad az udvarban, ha újra esik, újra takarítanak. Az ősz Daniék számára valóságos rémálom. Hiába szedik össze az avart óránként, a fákról vég nélkül potyognak a levelek, Dani legszívesebben nemcsak minden madarat, de minden fát is kiirtana, hogy ne piszkoljanak fölöslegesen a világba. Dani ül a feleségével az ablakban, és ha látják, hogy egy újabb levél készül lepottyanni, rohannak mindketten, mielőtt az földet érne.
Apám azt mondja, Dani a seregben tisztogatási műveletekben vett részt, a szakaszával egymás után törték fel a házakat, és mindent eltakarítottak maguk előtt és maguk után is. A levágott ujjakból nyakláncot fűztek, annak volt közöttük a legnagyobb tekintélye, akinek leghosszabb volt a nyaklánca.
Dani itt él közöttünk. Nekem már évek óta nem köszön, mintha elfelejtette volna az iskolai éveket, csak dörmög valamit az orra alatt, amit inkább igyekszek nem meghallani. Daninak szerencsére nincs autója, sem vezetői engedélye, talán így a legjobb mindannyiunknak.
Nyitókép: Pixabay
