A férfi évek óta minden héten írt levelet Júliának, megcímezte, megnyálazta, lezárta a borítékot, és elsétált vele a közeli postafiókba. A postások megszokták a jövetelét, és hiányolták is, amikor valamelyik útja miatt nem jelent meg a megszokott időben. „Mióta nem láttalak, százhatvanezer kilométert hajtottam az új kocsiba, négyszer kerültem meg így a Földet – írta legutóbb Júliának –, mégsem jutottam el sehova, ráadásul meg téged sem találtalak.” Az utazásai során, habár tudta, hogy valójában fizikai képtelenség, folyamatosan az út szélét pásztázta, reménykedve, valahol mégis meglátja a nőt, amint neki integet, de ez persze soha nem történt meg, nem is történhetett, hiszen Júlia már lassan tíz éve egy másik földrészen lakott.
Miután Júlia szakított a közös barátjukkal, majd hirtelen férjhez ment a semmiből előkerült egyetemi professzorhoz, egy ideig megszakadt közöttük minden kapcsolat, majd egyszer csak Júlia elkezdett neki e-maileket írogatni, egy idő után pedig a messengeren is intenzív üzenetezgetésbe fogtak. Ha a férfi véletlenül elfelejtett reggel beköszönni, Júlia hajlamos volt vérig sértődni, de aztán soha nem tudott rá sokáig haragudni, pár nap duzzogás után újra szent volt a béke. Júlia egy nap váratlanul arról kezdett el panaszkodni, hogy valami baj van a látásával, összefolynak előtte a betűk a képernyőn, néha egyszerűen nem látta maga előtt a formákat és képeket, esett és kelt rendszeresen, tele lett a teste kék és zöld foltokkal, de nem, a szemével nincs baj, volt szemorvosnál, és az mindent rendben talált. Végül, a lebukást is kockáztatva ezzel, elküldte a férfinak a levelezési címét, hogy arra írjon, majd egy idő múlva megszűntek a posztjai a közösségi oldalakon, az e-mail-címéről visszapattantak az üzenetek, a levelekre pedig sohasem érkezett válasz.
A múltban sok gonoszságot elkövettek egymás ellen, néha szándékosan, néha akaratlanul, mindkettőjük jogosan szakíthatta volna meg véglegesen a kapcsolatot a másikkal, de mintha Stockholm-szindrómásak lennének, újra és újra visszataláltak egymáshoz, ragaszkodva a másikhoz, mint a gyilkos és az áldozat.
Néha visszajött egy-egy boríték, „destinataire inconnu”, írta rajta a rengeteg cifra pecsét között, de a levelek többségének landolnia kellett valahol, ezért a férfi nem volt hajlandó feladni a reményt, hogy Júlia egyszer válaszolni fog. Nem tudta elképzelni, hogy a sorai nem jutnak el a nőhöz, és Júlia biztos olvas is a sorok között, hiszen olyan szoros kötelék volt az övék, ami akkor is megmarad, ha soha többé nem találkoznak, legalábbis a férfi ezt gondolta. Bárhova is utazott, mindig vitte magával a parányi zenélő dobozt, amit a kapcsolatuk kezdetén kapott Júliától, és meg volt róla győződve, hogy amikor forgatja a kis kart, bárhol is jár a világban, Júlia is hallja a dallamot.
Amikor Júlia legutóbb itthon járt, szintén történt közöttük egy kis konfliktus, emiatt keserédes lett a búcsú, de a férfi reménykedett, hogy Júlia megérti őt és a motivációit, hiszen éveken keresztül naponta beszélgettek át órákat, s a férfi képtelenségnek tartotta, hogy Júlia megorrolt volna rá. Csak elköltözött valahova, és nem kapja meg az üzeneteket, mert biztos volt benne, hogy azt megérezné, ha Júlia már halott volna.
De válasz a levelekre soha nem érkezett. A férfi nézett kifelé az autó ablakán, újra és újra megforgatta a kis kart, a zenélő doboz pedig egyre lassabban és lassabban ugyan, de mindig eljátszotta az ismerős dallamot.
Nyitókép: Illusztráció/Pixabay
