Már a fészbukon sem megy más, csak a politika, mondja anyám zsörtölődve, miközben én a háttérben együttérzően bólogatok.
Anyám úgy tudja, én vagyok az egyetlen ember, aki nincs fönn a neten, és ez szerinte nincsen így jól. Amikor hetente kétszer-háromszor elmegyek hozzá, hogy összeszedjem a fészkekből a tojást, friss vizet öntsek az állatoknak, meglocsoljam a virágokat, meg hogy főleg vele beszélgessek, ő rám sem néz, csak a tabletjét nyomogatja, amit a nyolcvanadik születésnapjára vetetett meg velem ajándékba. Kattog az egérrel, és újabbnál újabb képeket mutogat a dédunokájáról. Nézd, hát nem aranyos a kicsike, a szeme tiszta nagyapja, ugye? Még nem látta élőben, de nagyon büszke rá, hogy az ultrahangos videót a kicsiről sikerült a nászasszonya előtt megosztania az összes ismerősével. Meg az egész világgal, tehetném hozzá, de ezt nem mondom meg neki. Pedig egyszer meglestem a beállításait, és láttam, minden bejegyzése nyilvános, csak az nem látja az élete legintimebb pillanatait, aki éppen nem akarja.
Anyám úgy tudja, elvi okok miatt nem fészbukozok, én meg nem akarom, hogy kitérjen a hitéből. Ha nem vagyok fönn, lemaradok a dolgokról, mondja anyám, elrohan mellettem így az élet, anélkül hogy észrevettem volna. A legszebb pillanatokról maradsz le, fűzi hozzá, igazán gyűjthetnél ott barátokat.
Én minderről mást gondolok, de azt sem akarom neki elárulni, hogy van néhány álprofilom, amiről senki sem tudja, hogy hozzám tartozik. Az egyik kolléganőm pedig néhány évvel ezelőtt bejelentkezett az irodai gépemen a saját profiljába, és azóta úgy maradt. Ott szoktam hát nézegetni, ki mit mer kommentelni meg lájkolgatni.
Anyám is mindent tud, ami az interneten történik. Minden fényképet aprólékosan áttanulmányoz, fejből tudja, melyik politikuson milyen cipő volt aznap, melyik vett új öltönyt, járt fodrásznál, vagy kapott valami új tippet az öltöztetőjétől, és persze a kiskosztümökről is rendszeresen tájékoztat. Láttad, milyen jól állt rajta az a virágos kis darab, kérdezi, aztán meg is keresi, hogy biztos lássam, pedig tudja jól, a divat különösebben soha nem érdekelt. Öltöztető, anyám mindig így mondja, de fogalmam sincs, pontosan mit is ért ez alatt, de szerinte nekem sem ártana beszereznem egyet. Az ismerősei posztjait is részletesen szemügyre veszi, gratulál, megdicsér, részvétét fejezi ki, és persze az is érdekli, mi volt a menü a keresztelőn, saccolgatja, mennyibe került az esküvői torta, hány sört ivott meg a szomszéd Józsi bácsi a halotti toron, s arról is mindig beszámol, melyik eseményen látott rólam fotókat. Azt is mindig megjegyzi, ki ült éppen mellettem, s arra is kíváncsi, miért éppen az, aki, s mindig érzem a hangsúlyán, ha feltételezi, hogy nem mondok igazat. Pedig mindig igazat mondok, miért is hazudnék a saját anyámnak, különben is előbb tudja az internetről, merre jártam aznap, mint néha én magam.
Én nem vagyok fönn elvi okokból, az engem érintő dolgokat persze e-mailen, Viberen vagy Skype-on így is, úgy is megkapom, s aztán persze én is megnézem a bejegyzések alatt, ki mit kommentelt éppen rólam, pedig előre tudom, ettől nem leszek sokkal boldogabb. Aztán persze én is részletesen megnézem a képeket, ki mindenki volt jelen egy-egy rendezvényen, ki kivel ült, ki kire mosolygott, kire nézett csúnyán, s mindebből próbálok valamiféle következtetéseket levonni a dolgok alakulását illetően, tapasztalataim szerint általában tévesen.
Nincsen ez így jól, Zsuzsikám, mondja anyám, pedig tudja pontosan, hogy utálom, ha így szólítanak.
Nyitókép: Pixabay
