Idén áprilisban mutatták be Alex Garland Polgárháború (Civil War) című játékfilmjét. A disztópikus jellegű alkotás a közeli jövőben játszódik az Egyesült Államokban, ahol – ahogyan a cím is sejteti – éppen polgárháború dúl. A történet egy négytagú újságírócsapatot követ nyomon, általuk kerülünk az események sűrűjébe. A sajtómunkások Washingtonba indulnak interjút készíteni az autoriter beállítottságú elnökkel, aki felrúgva a több száz éves hagyományokat, már a harmadik ciklusát tölti, és hatalma megtartása érdekében semmitől sem riad vissza. Sejthetően éppen az elnök habitusa vezetett el oda, hogy az egykori nagy ország jelenleg több autonóm területre szakadt. Mind közül a legerősebb erőt a Western Force képviseli, amely Texas és Kalifornia szövetségéből áll össze. Az újságíróknak iparkodniuk kell, mert a kettős unió hadserege nagy erőkkel készül bevenni az USA fővárosát, útjuk a káoszba süllyedt ország porig rombolt városain keresztül vezet.
A rendezőnek nyilván nem állt szándékában aktuálpolitikai felhangokat belevinni a műbe, a piros (republikánus) Texas és a kék (demokrata) Kalifornia összekapcsolása is alighanem azt a célt szolgálja, hogy a szerző ne tegye le a voksát az egyik vagy a másik oldal mellett. A szándék csupán rámutatni a társadalmi megosztottságra és annak lehetséges szélsőséges következményeire. A film politikai tekintetben tehát a valóságtól teljesen elrugaszkodott alternatív világba kalauzolja a nézőt, legalábbis abban az esetben, ha a pillanatnyilag zajló kultúrharcot egy az egyben próbáljuk rávetíteni a műre, ugyanakkor figyelmeztet, mi történhet akkor, ha meginog a bizalom a kikezdhetetlennek hitt amerikai demokráciában és demokratikus intézményekben, és az amerikai elnök hatalmát is úgy kell megdönteni, ahogyan a harmadik világbeli diktátorokat szokás elűzni a hatalomból.
Fiktív volta ellenére a háborús kalandfilm nem nevezhető teljesen társadalmi előzmények nélküli produkciónak, elég, ha csak a 2021. január 6-i eseményekre gondolunk, amikor Donald Trump exelnök felhívására híveinek ezrei rohamozták meg az amerikai törvényhozás épületét, a Capitoliumot a 2020-as elnökválasztás eredményei, vagyis annak állítólagos elcsalása ellen tiltakozva. Az öt halálos áldozatot követelő zavargásokról készült elrettentő képsorok bejárták a világot, közvetlenül a rendbontás után maga Trump is elhatárolódott az eseményektől, ma már azonban hősöknek tartja a megmozdulásban részt vevőket. A múlt hétvégén ismét Trump került – ezúttal: szó szerint – célkeresztbe, amikor egy kampánygyűlésen tartott beszéde közben egy húszéves merénylő többször is rálőtt. Az egyik lövedék súrolta az exelnök fülét, aki, az első sokk után, amint kissé megnyugodott, és felmérte a helyzetét, a titkosszolgálati ügynökök gyűrűjében, véres fejjel, az öklét az égnek emelve, a következőt kiáltotta a közönség felé: „Fight!”, azaz „Harc!”.
A Capitolium ostroma a legjobb példa rá, hogy mire képesek Trump követői, amikor harcra buzdítják őket. Az exelnök ellen elkövetett merénylet ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy a közvélekedéssel szemben nem csak a republikánus táborban vannak fegyverrajongók, akik, ha azt szükségesnek érzik, készen állnak politikai meggyőződésüket a legszélsőségesebb módon kifejezni. Ha mindehhez hozzáadjuk azt, hogy az Egyesült Államokban vélhetően 400 millió lőfegyver van magánkézben, belegondolni is rossz, mi történhetett volna, ha a lövedék pár centivel arrébb megy. Trumpnak később sikerült visszafognia magát, békülékenyebb hangot ütött meg, az egységességre szólított fel, és köszönetet mondott az intézményeknek, cáfolva azt a meglátást, miszerint rendszeren kívüli személy lenne.
Az Egyesült Államok vonatkozásában az utóbbi időben sok szó esik alkotmányos válságról, politikai instabilitásról, társadalmi polarizációról, az országot vezetni képtelen Bidenről, Trumpról mint a demokratikus értékek leigázójáról, ami együttesen politikai szélsőségekhez vezet(het). A sajnálatos eset után szerencsére mindkét fél felismerte, hogy kissé vissza kellene venni, Biden és Trump is elítélte az erőszakot, beszéltek egymással telefonon, ami egyelőre bizakodásra ad okot. Ám mindez nem sokat számít, ha az elharapózott frusztráció és gyűlölet jegyében a megmondóemberek a közösségi oldalakon folytatják a mindenkori másik démonizálását, és tovább hergelik a közvéleményt. Vajon meddig tart a józanság, ha majd a kampány hevében maguk az elnökjelöltek is visszatérnek korábbi retorikájukhoz, és mi történik azután, hogy a november 5-i elnökválasztás után valaki nyert és valaki vesztett? Reméljük azért, hogy Alex Garland képsorai örökre a nagyvásznon maradnak, mindenesetre a jelenlegi társadalmi helyzet nagy kihívás a gazdag múltra visszatekintő amerikai demokrácia számára.
Nyitókép: Pixabay
