Napok óta Pat Methenyt hallgatok. Magával ragad a hol tompán, hol élesen szóló gitár és a hangszerként használt hangok különleges elegye. Elringat. Emlékeket ébreszt. Rég elfelejtett történeteket idéz fel. Sosem látott világokba kalauzol. Amint felcsendül a vonat zakatolását utánzó dobpergés és a fátyolos gitárszóló a Last Train Home című szerzeményben, azonnal világot váltok. Utazom. Időben. Térben. Képzeletben.
Feltűnik előttem a Nagybecskerekről Miloševo felé döcögő sínbuszon megbámult öltönyös férfi, aki csupasz lábán lakkcipőt viselt. Ölében egy cipősdobozt tartott, amelyben kiscsibék csiripeltek. Szívesen megsimogattam vagy legalább megnéztem volna őket, de eszembe sem jutott megkérni utastársamat, hogy emelje fel a doboz tetejét. Lábamat lóbázva figyeltem a szemben ülő fiatalembert, és koromat meghazudtoló beleéléssel azon töprengtem, vajon nem töri-e a lábát a cipő.
A következő képkockán Debellácsra utazom. Látom a vonatra felszállni a kovačicai asszonyokat, akik dallamos nyelven csevegnek egymás közt. A pancsovai piacra igyekeznek. Mindegyiknél hatalmas batyu, kosár teli portékával. Túró, tojás, virág. És valamennyiükön megszámlálhatatlan szoknya. Legalábbis nekem kibogozhatatlan ruhahalmaznak tűnik a rajtuk levő csiricsáré ruhanemű. A szemem sarkából figyelem őket. Szinte lélegzetvétel nélkül mondják a magukét, csak pillanatokra némulva el, hogy a kosárból egy-egy falat szalonnát vagy kolbászkarikát bekapjanak.
Egy másik vonaton már Belgrádból Niš felé haladok. Terepszínű egyenruhámban összekuporodva ülök az ablak melletti ülésen. Meggémberedett ujjaimmal cigarettáról cigarettára gyújtok. Fogaim vacognak. A szerelvényben nincsen fűtés. Arra gondolok, vajon milyen lesz az élet az ejtőernyős brigádban. Odakint sötét van. Havazik és fúj a szél. 1992 decemberét írjuk.
Hárman két jeggyel utaztunk egy alkalommal társaimmal Becskerektől Belgrádig. A zaječari gitárfesztiválra indultunk, és jobbnak láttuk időben elkezdeni a takarékoskodást. Az állomások előtt mindig valaki betért a mosdóba, s miután a kalauz lement a sínbuszról, szóltunk az illetőnek, hogy kijöhet. Ha netán két állomás közt a kalauz éppen a mi kocsinkban maradt, az ideiglenes vécélakó bánhatta, ha nem vitt magával olvasnivalót.
Az olvasnivalóról jut eszembe egy utam Becskerek és Zenta közt. Mire ugyanis néhány órás vesztegléssel egy szellemtanyát idéző lepukkant állomáson, ahol egyebek mellett a lerácsozott gázkályha sem működött, megérkeztem a célállomásra, sikerült teljes egészében kiolvasnom Beckett Murphy című regényét. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen olvasója a könyvnek, akinek megfelelő környezetben sikerült elolvasnia a „pusztulás groteszk képsorát” ábrázoló művet.
Az élet tulajdonképpen folyamatos úton levés. És a legjobb egyedül utazni, jut eszembe a Partibrejkers egyik dalszövegének a refrénje, amíg elhelyezkedem az Amszterdam–Rotterdam járaton. Nézek kifelé, s közben a csatornák szelte városban látottakat próbálom rendszerezni magamban: fűben társalgó fiatalok a Rembrandt téren, sétahajózás az Amstel folyón, öreg raszta a coffee shop előtt, és biciklik, biciklik, biciklik… Sorolnám tovább, de az alkonyatban feltűnik egy szélmalom, mögötte a lemenő nappal. Gondolkodás nélkül analóg fényképezőgépem után kapok, és kattintok. Mint kiderül, az volt az utolsó kocka a filmen. És a kép? Ahogyan Szerb Antal írja Cyranóról: „Giccs, de gyönyörű!”
Pat Metheny gitározik, a képek pedig peregnek: Újvidék–Szabadka közti zsúfolt járatok; átbeszélgetett út egy ismeretlen lánnyal; megcsodált falvak és fenyvesek a Bécs–Stuttgart vonalon; az idegen férfi a belgrádi vasútállomáson, aki fásultan meséli, hogyan adták be derekukat a konformizmusnak a ’68-asok, majd elnyúlik az egyik padon; hosszú utazások Barba, a koszos kocsit és a 250 alagutat egyaránt feledtető tenger látványa a sutomorei kanyarban… És a többi kép. Sűrű norvég erdő, hóval borított hegyi táj és a végeláthatatlan amerikai préri. Helyek, ahová a zene kalauzol. Tájak, amelyeken sohasem jártam, és valószínűleg soha nem is fogok. Vidékek, ahová a képzeletem útján jutok el. Mintha csak hazaérkeznék. Az utolsó vonattal.
Nyitókép: Pixabay
