Az autóbusz-állomás közelében telepedett le. Egy padra. Már messziről láttam, ahogy hatalmas csomagjával a kezében közeledik. Nagy bevásárlótasakkal. Felirat volt rajta, de látszott, hogy nem frissiben vette, és az is látszott, hogy nem a boltból hozta. Megviselt volt, koszos. Mint a ruhája. Kopott farmernadrág és egy elnyűtt szövetkabát. Kaphatta valakitől.
Leült a padra. Körülnézett, majd megsimította torzonborz szakállát. Az emberek nem törődtek vele, elsiettek mellette, és az andalgó járókelők közül sem nézett rá senki. Csupán egy kutya ment hozzá, megszagolta a cipőjét, és elfutott a gazdája után. Ő nyúlt volna a kutya fejéhez, de a kutya, úgy látszik, nem igényelte a simogatást. Vagy csak az ő simogatását, mert néhány lépésre tőle egy másik embernek farkcsóválva megállt.
A padon ücsörgő ember a tasakból előkotort egy szelet kenyeret, és megette. Ezután egy félliteres üvegből kortyolt egyet. Éppen ekkor lépett oda egy másik ember, alacsonyabb, mint ő, de ugyanolyan torzonborz.
– Engem nem kínálsz meg?
– Tessék – nyújtotta az üveget.
Ő is meghúzta.
– Ez jó pálinka. Honnan van?
– Van – válaszolta kedvetlenül a padon ülő ember. Szemlátomást nem örült a haverjának. Mert az lehetett. Lehet, hogy nem tetszett neki, hogy lecsapott a pálinkájára, vagy valami másért orrolt rá, nem derült ki, mert a váratlan vendég elköszönt.
– Szia, megyek, majd találkozunk a Szőrösnél.
– Jó, majd találkozunk – mondta köszönés helyett, és tekintetét az autóbusz-állomás felé irányította. Mintha várt volna valakire. Már három autóbusz is elment, de ő nem mozdult. A negyedik után felállt, és odaballagott a csaknem üres állomáshoz. Zacskóját a kenyérrel és pálinkával a padon hagyta. Tudta, hogy senki sem fogja bántani.
Az utolsó autóbusszal szinte kiürült a várótér. Az a néhány ember, aki a következő autóbuszt várta, elfordult tőle. Azt gondolhatták, hogy majd kéregetni fog. De nem, ő nem is törődött velük, hanem a földet pásztázta, a járda melletti kitaposott füvet, majd a járdát egészen az útszéli padkáig. Lassan lépkedett, és időnként lehajolt, felvett valamit, zsebébe süllyesztette, majd továbblépett. Pár perces alapos munka után, ami szemlélésből és hajlongásból állt, visszaballagott a padhoz. Leült. A tasakból előkotort egy gyűrött újságpapírlapot és egy kis dobozkát. Térdére helyezte, majd zsebébe nyúlt. Abba a zsebbe, amelyikbe a földön talált dolgokat rejtette.
Kétmaréknyi csikk hevert előtte a papíron. Mindegyiket egyenként megvizsgálta, leszakította a filtert, és a csikk fekete végét is lemorzsolta, majd a dobozka fölött óvatosan széttépte a cigarettacsonk papírját. Időnként mintha elmosolyodott volna. Ilyenkor csaknem egész cigaretta került az ujjai közé. Valaki rágyújthatott, amikor az autóbuszt várta, de az gyorsan jött, és csak egy-két slukkot sikerült cigarettájába szívni, így eldobta és eltaposta. Amikor egy-egy ilyen vagy félig elszívott cigarettavég került a kezébe, mindig megrezdült a szakálla, jelezvén a nagyvilágnak, hogy most örül.
Miután elfogytak a csikkek az újságpapír abroszról, elégedetten csukta be a dobozkát. Visszatette a tasakba, elégedetten körülnézett, majd ismét előkotorta a dobozt. Az újság széléről óvatosan leszakított egy szeletkét, felébe hajtotta. A dobozba nyúlt. Három ujjával kiemelt egy kevés dohányt, és a másik tenyerének ujjai között behajlított papírszeletre szórta. Megnyálazta a papír szélét, majd a dohánnyal együtt lassan, óvatosan besodorta. Kissé még igazított rajta, a kilógó dohányszálakat letépte, és visszatette a dobozba.
Éppen rágyújtani készült, amikor ismét megjelent a haverja. Neki is sodort egy cigarettát, és megkínálta a pálinkájával is. Ő is meghúzta az üveget, és felállt.
– Na, most már mehetünk a Szőröshöz – mondta társának. – Megvan az esti adag.
Együtt ballagtak el a sugárúton, a park felé.
Nyitókép: Pixabay
