Csak a tied, és mégis mások használják többet. Mi az? – hangzott el nemrég a találós kérdés egy színházi előadás keretében, az egyik szereplő tette fel, éppen nekem címezve. Mivel kérdőn nézett rám, és a körülöttem ülők kíváncsi tekintete is rám szegeződött, türelmetlenül várták a választ, nem volt túl sok gondolkodási időm. Ebben a váratlan helyzetben vadul kavarogni kezdtek a gondolataim, talán az eszem az, vagy a pénzem, esetleg a kezem? De ezeket rögtön el is vetettem, és rávágtam, hogy: az idő(m). Természetesen nem ez a helyes válasz, az nincs a felsoroltak között, mivel arra pont nem is gondoltam, és nem is árulhatnám el, hiszen a kérdés még remélhetőleg nagyon sokszor elhangzik majd az adott előadásban, és talán legközelebb épp önök közül ül ott valaki, akinek felelnie kell rá, mégis úgy érzem, hogy az én válaszom sem tévedés.
Az utóbbi időben egyre gyakrabban uralkodik el rajtam az érzés, hogy nem én magam rendelkezem a saját időmmel. Valójában ezt a megfogalmazást is csak hallottam valakitől, ami azt bizonyítja, hogy a folyamatos időzavar nem egyéni probléma, nem kizárólag engem érint, de a kijelentést annyira a magaménak érzem, hogy akár én is mondhattam volna, mondhatnám, mondhatom. Ez a probléma, vagy nevezzük inkább jelenségnek, felgyorsult világunkban, amikor a Pató Pál urak ráérősségét felváltotta az „Adj, uramisten, de mindjárt” hozzáállás, folyamatosan jelen van, nem is beszélve arról, hogy most az ünnepek és az év vége közeledtével fokozottan érezzük a nyomást, mintha az időnket mások osztanák be és mások használnák fel. A határidők szorításában próbálunk helytállni és teljesíteni, megfelelni az elvárásoknak, alkalmazkodni mások igényeihez. Gyakran olyan meghívásoknak teszünk eleget, amelyeket a lelkünk mélyén legszívesebben visszautasítanánk, olyan emberekkel töltünk időt, akiket még csak nem is kedvelünk igazán, olyan programokon veszünk részt, amelyek semmiféle örömöt nem szereznek számunkra. Mindez pedig azt az érzést vonja maga után, hogy pazaroljuk az időt.
Einsteintől már vagy százhúsz éve tudjuk, hogy minden relatív, még az idő is. Ha nem is abban a tudományos értelemben gondolunk erre a relativitásra, ahogyan ő, azt már mindannyian észrevettük és megtapasztaltuk, hogy ugyanaz az óra is képes különböző sebességgel ketyegni. Egy kávézóasztal mellett, egy rég nem látott kedves ismerőssel, gyermekkori baráttal az órák pillanatokká zsugorodnak, míg egy hosszadalmas munkamegbeszélés kényelmetlen székében feszengve a percek is örökkévalósággá nyúlnak. Csányi Vilmos világhírű magyar etológus, kutató ezt így fogalmazta meg: „Az idő illúzió. Nem tárgy, aminek kiterjedése, hosszúsága, átmérője van, de tartalmak hordozója. A tartalomtól függ, hogy rövidnek vagy túlságosan is hosszúnak érezzük. A legjobb idő az, amit nem is lehet érezni, elrepült. De amit itt hagyott, amit megéltünk, az érdemes esemény volt.”
Nem csupán az számít tehát, hogy mennyi időnk van, hanem az is, hogy hogyan, mivel és kivel töltjük el. Az emberek folyamatosan csipegetnek az időnkből, és persze mi is az övékből. Meghallgatjuk egymás panaszait, órákig tartó telefonbeszélgetésekben veszünk részt, ahol már rég elveszítettük a fonalat, magunkra vállalunk olyan feladatokat, amelyeket nem nekünk kellett volna megoldanunk. Ám az időnk véges, és minden perc, amelyet nem szívből adunk másoknak, az önmaga ellen fordul, a valódi értéket nyújtó időpillanatok pedig közben elillannak.
Az idő nem csupán a mutatókkal, percekkel és órákkal mérhető, nem csak ezek ellen vagy ezekért kell megharcolnunk, meg kell találnunk azokat a pillanatokat, amelyek valóban számítanak. Azokat, amelyekben magunkra is tudunk figyelni, hogy utána a maradék időt örömmel oszthassuk meg másokkal, hiszen ez a legszebb és legértékesebb ajándék, amit adhatunk. Ezek azok a pillanatok, amelyek az idő valódi értékét hordozzák.
Nyitókép: Pixabay
