Hommage à Thomas Bernhard
Az öreg Nikolát mindenki csak čiča Nikola bácsinak hívta, amikor pontosan huszonöt év után akaratom ellenére mégis visszatértem a kis faluba, mert rajtam kívül már senki nem volt, aki öreg Nikolaként ismerte. A fia, a kis Nikola, akiből közben nagy Nikola lett, akkor éppen újra börtönben ült, mert amikor néhány évvel ezelőtt pár hónapra kiszabadult, és valamelyik közeli utcasarkon, egy lopott autó hátsó ülésén nagyobb mennyiségű, hamis bitcoint próbált eladni az örmény maffiának, váratlanul lerohanta a Államvédelmi Front valamelyik paramilitáris egysége, és visszazsuppolták a dutyiba, pedig nagy Nikola a kökényszemű babájának és nekem is megígérte, a szabadulása után csak tisztességes üzelmeket folytat.
De nem csak a nagy Nikola ült börtönben, čiča Nikola bácsinak el kellett temetnie a feleségét is, a Marit, aki arról volt híres a putriban, hogy egyedül ő tudta ezerféle módon elkészíteni a csalánlevest. A čiča Nikola bácsi ezután sorvadni kezdett, szemmel láthatóan nemcsak Mari levese, gondoskodása, hanem a meleg öle is hiányzott neki, az élete végére így nem maradt senkije és semmije, ezért egy nap úgy döntött, inkább a halált választja.
A halállal csak nyerhetek, mondogatta, s erre mi semmi értelmeset nem tudtunk válaszolni, mert az életben eddig tényleg mindig csak veszített. De hát erről szól az élet, čiča Nikola bácsi, próbálkozott újra és újra Csaba testvér, aki ismét előkerült a semmiből, hogy aztán majd újra eltűnjön hónapokra. Aki él, az mindig csak veszít, ismételgette Csaba testvér, de Nikola bácsit ez nem hatotta meg, s úgy döntött, őt már semmi nem érdekli, és többet nem vesz levegőt. Csaba testvérrel mindenféle praktikákkal megpróbálkoztunk, egymás után kotyvasztottuk a gyógyteáinkat, Csaba néha páros lábbal a hátára ugrott, néha leeresztette a hideg kútba, vagy tüzet gyújtott a talpa alá, de čiča Nikola bácsi semmire nem reagált, napok óta nem lélegzett, egyre halványabb lett a színe, s a szeme is guvadozni kezdett. Csaba testvérrel hát úgy döntöttünk, ha erőszakkal is, de elvisszük a körzeti megbízott orvoshoz. A furcsa akcentussal dadogó doktor úr először csak téblábolt körülötte tanácstalanul, aztán meztelenre vetkőztette, majd egy még kicsomagolatlan, 1957-ben a Német Demokratikus Köztársaságban gyártott Praktika fényképezőgéppel körbejárta, és minden oldalról lefotózta čiča Nikola bácsi testét. Ne haragudjanak, de egy kis túlzással én csak a fényképezéshez értek, mondta a doktor, nem tudok semmit a gyógyításról, egy ujgur kényszermunkatáborból vezényeltek ide, előtte építészmérnökként dolgoztam, de nem volt választásom, pisztolyt tartottak a homlokomhoz, így vállalnom kellett a praxist, de nem hiszem, hogy bármiben is tudok segíteni.
Csaba testvér mégis megkérte, legalább nézze át čiča Nikola bácsi testét, hátha közösen mégis megyünk valamire. Jó-jó, mondta aztán mégis a doktor úr, itt valahol lehet a máj, a szív, a vese, a vakbél, ez a keze, a lába, aha, itt lehet valahol a tüdő is, čiča bácsi, vegyen mély levegőt! Čiča Nikola bácsi azonban továbbra is csak vigyorgott, és semmi áron nem akart lélegezni. Akkor is erőszakkal kellett lefognunk, amikor az orvos egy méretes injekciós tűt nyomott az ülepébe, amitől a čiča Nikola bácsi végre mégis fellélegzett. Rendben van itt minden a testtel, mondta az ujgur orvos, nem kell aggódni. Csaba testvér hálásan rázogatta a kezét, de amikor indultunk az ajtó felé, čiča Nikola bácsi még mosolyogva visszalépett: Á душа?*
* Es a lélek? (szerbhorvát)
Nyitókép: Pixabay
