2017-ben jártam az akkor még igencsak fiatal, mindössze két hónapos brüsszeli múzeumban, Az Európai Történelem Házában. Az intézmény addigi tapasztalataim alapján a legemlékezetesebb múzeumi élményt nyújtotta, mivel nyomuk sem volt üvegkockákba zárt, porosodó tárgyaknak, és nem is a hagyományos lineáris időrendet követte, hanem tematikus megközelítést alkalmazott olyan interaktív elemekkel gazdagítva, amilyeneket felénk még manapság sem lát az ember. Kiemelt témái közé tartozott az európai identitás és emlékezet kérdése, közben a nemzeti és regionális sajátosságokat sem hagyta figyelmen kívül. Nem tudom, azóta mennyit változott vagy formálódott a múzeum tematikája, milyen mértékben hatottak rá korunk és Európánk megosztó nézetei, mindenesetre akkor érezhetően képes volt hidat teremteni múlt és jelen között, ösztönözte a jövőről való gondolkodást, egyben kérdéseket és diskurzust generált az európaiság témájában.
Már akkor megszületett a fejemben egy olyan lehetséges kiállítás, amivel nem találkoztam az említett intézményben, holott igazán beleillett volna a tematikájába, és úgy gondolom, ha manapság a közel-keleti migránsok vándorlásáról és az útközben elhagyott használati tárgyaiból Európa-szerte nyílhat tárlat, akkor miért ne szólhatna egy kiállítás kontinensünk „migránsairól”, vagyis azokról, akik a közép-keleti és balkáni régiókból legális határátkeléssel és utazással jutnak el nyugat-európai otthonaikba, vagy éppen onnan haza. Az új muzeológiai szemlélet szerint ma már nemcsak a domináns kulturális örökségeket kell bemutatni, hanem helyet kell adni az „alulreprezentált” csoportok történeteinek és az „identitás sokféleségének” is. Jól tudjuk, mire megy ki a játék, amikor ezek a fogalmak bekerülnek különböző előírásokba és rendeletekbe, én naivan mégis felteszem a kérdést, hogy a többséghez képest nem alulreprezentált-e annak az Európában élő nem európai polgárnak az élete, aki tizenkét órát vár a határon, hogy aztán látástól vakulásig dolgozhasson egy üzemben, akit főleg statisztikai adatokban és politikai ellenkampányokban említenek meg, akiben valóban identitásbeli problémák fogalmazódhatnak meg, amikor otthonról hazamegy.
Az ünnepek elmúltával, amikor már nem látok külföldi rendszámtáblás autókat, eljátszom a gondolattal, hogy én is közéjük tartozom, és a hátam mögött van életem sokadik elköszönése, egy fárasztó utazás, végül benyitok abba a lakásba, amely már évek óta az új otthonom ott, az idegen nyelvű távolban. Ennél a pontnál megakadok, mivel az előbbiekről még úgy-ahogy, de van tapasztalatom, a nyugati otthon mégsem áll össze a fejemben. Itt születik meg az az elképzelés, ami akár egy hiteles „páneurópai” múzeum időszaki kiállítása is lehetne. A terem két részre, vagyis két otthonra oszlana, középen egy nagyjából egy méter magas fallal, amely méretéből adódóan nem képes teljesen elválasztani a teret, előtte és mögötte meg is kerülhető, mégis válaszvonalként funkcionál. Mindkét helyiség ugyanolyan tömeggyártott bútorokkal és használati tárgyakkal lenne berendezve, egy-egy olyan elem kivételével, amely személyes kötődést tükröz: egy bögre, egy kulcscsomó, egy ortodox ikon vagy éppen egy kisiskolásoknak szóló idegen nyelvű olvasókönyv. Ezek mind rövid, felragasztott leírásokkal lennének ellátva, és egy hosszú, jól látható damil kötné őket az adott helyiség berendezéséhez. A látogatók kedvük szerint összekeverhetik a tárgyakat, átvihetik őket egyik helyiségből a másikba, így a kusza hálóvá formálódó damilok jól érzékeltetnék a külföldi és a hazai otthonhoz való kötődés összetettségét. A feliratok a fogdosás és a mozgatás következtében leesnének a tárgyakról, a két térben összevissza szóródnának, azt a jelentést hordozva, hogy a költözés és a számtalan utazás során még a legkedvesebb dolgaink is elkallódnak, lassan jelentőségüket vesztik, elkopik a hozzájuk való kötődésünk is.
Ugyan múzeum még nem tartott igényt kósza ötletemre, mégis valahogy így képzelem el régiónk vándorló polgárainak megkettőzött életét. Hogy az oly sokat hangoztatott mobilitás pedig kikezdte-e (európai) identitásunkat, vagy éppen szolgálta annak erősödését, azt a látogatóra bíznám.
Nyitókép: Pixabay
