A zsűrinek igen nehéz dolga volt, hangzik el újra meg újra az elkoptatott közhely, amikor valamilyen díjat vagy egyéb elismerést odaítélő bizottság megkezdi az értékélését, holott sokszor nincs is különösebben nehéz dolga, hiszen a teljesítmények összevetése gyakran igen pontos képet ad arról, hogy a meghatározott szempontok alapján történő összevetés során melyik jelölt érdemel előkelőbb helyet azon a bizonyos listán, amelynek véglegesítése azonban még így is nagy felelősséggel jár, hiszen sohasem tudhatjuk, mikor melyik potenciális nyertesre hogyan hat a döntésünk. Vannak persze olyan megmérettetések, amelyek esetében vajmi kevés jelentősége van annak, miként gondolkodunk valakinek a teljesítményéről, részben azért, mert annyi emberen múlik a végeredmény, hogy a mi szavazatunk eltörpül a többieké mellett, részben azért, mert olyan teljesítmények összehasonlításáról van szó, amelyek eleve megkérdőjelezhetetlenek, ezért aligha veheti el bárkinek is a kedvét a folytatástól, ha valakik az egyik személy hasonlóan nagy volumenű teljesítményét egy nüansznyival többre vagy kevesebbre értékelik a másikénál.
Így van ez a magyarországi Év Sportolója-választás esetében is, ahol a szervezők által összeállított tízes listákból mi, újságírók választhatjuk ki azt a kategóriánként három jelöltet, akik közül végül a gálán derül ki, melyik érdemelte ki a rangos elismerést. A szavazás során ugyan olyan objektív kritériumokat is igyekszik figyelembe venni az ember, mint például az, hogy ki melyik világversenyen milyen eredményeket ért el az adott évben, illetve azok milyen szerepet töltenek be az adott személy életében és az általa képviselt sportág történetében, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy mindezek mellett fontos szerep jut a személyes szimpátiából fakadó szubjektív kritériumoknak is, amivel talán nincs is semmi baj, hiszen ahhoz, hogy valaki valódi példaképpé válhasson, sokféle tényezőnek össze kell játszania, amihez az eredményei mellett hozzájárul egyebek között az is, mennyire karizmatikus egyéniség valaki, milyen életet él, milyen megítélésében van része stb.
Az egyik legizgalmasabb, egyben legszubjektívebb kategória kétségtelenül az Év Sportpillanata, ugyanis kivétel nélkül olyan momentumokat elevenít fel, amelyekre visszagondolva az embernek akaratlanul is összeszorul torka, sőt, ha szenvedélyesebben éli meg a sportpillanatokat, talán még egy-két könnycsepp is kicsordul a szeméből, hiszen a legjobb háromba bekerült pillanatok mellett – a magyar és a német női kajakpáros összeölelkezése az olimpiai döntőbeli holtversenyük kihirdetése után; Csoboth Kevin gólja a labdarúgó-Európa-bajnokság Skócia elleni mérkőzésének ráadásában; illetve Illés Fanni nyilatkozata a paralimpiai ezüstérme megszerzése után – ki ne emlékezne vissza szívesen a tízes listán helyet kapó többi pillanatra, köztük a két edzőtárs és jó barát, Rasovszky Kristóf és Betlehem Dávid célba érkezés utáni összeölelkezésére a párizsi nyári olimpián, ahol életük legnagyobb álma valósult meg azzal, hogy együtt állhattak fel a dobogóra? Ki ne üvöltött volna fel, amikor a sokak által már rég eltemetett, sőt megannyiszor földbe döngölt Milák Kristóf az első helyen ért célba a 100 méteres pillangóúszás olimpiai döntőjében? Vagy amikor az egyéni versenyben való nem túlzottan sikeres szereplés után a férfi párbajtőrcsapat oszlopos tagja, Siklósi Gergely aranytussal megnyerte a csapatának a mindenért kárpótoló aranyérmet az olimpiai döntőben? Esetleg amikor az olimpiáról kis híján lemaradó Gulyás Michelle győztesként ért célba a rendezvény záróversenyén, a hagyományos öttusa utolsó nagy megmérettetésén? Netán amikor Simon Petra öt másodperccel a lefújás előtt megszerezte a győztes gólt az olimpia Brazília elleni csoportmérkőzésén? De ha eltekintünk az olimpiától, ki ne emlékezne vissza szívesen a Ferencváros férfi vízilabdacsapata BL-döntőjének záró másodpercére, amelyben eldőlt, története során másodszor megnyerte a Bajnokok Ligáját; illetve Papp Kristóf góljára a divízió I/A-s jégkorong-világbajnokság zárónapján, amivel a magyar válogatott kiharcolta az A csoportba jutást? És a sort még sokáig lehetne folytatni, hiszen valamennyien hozzá tudnánk tenni még legalább ennyi, ha nem több emlékezetes momentumot a magyar sport 2024-es történései közül.
Azok közül a pillanatok közül, amelyek beíródtak nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi sport történelmébe is. Azok közül a pillanatok közül, amelyekből lehetetlen kiválasztani azt az egyet, amely a többi fölé emelkedik. Legalábbis objektív kritériumok alapján mindenképp. De hát, mint tudjuk, ettől (is) szép ez az egész, ezért is érdemes követni a sportot, és ezért is lenne érdemes a felnövekvő generációk tagjait is arra ösztönözni, hogy ilyen pillanatok elérésére törekedjenek akkor, amikor szabadidős tevékenységet választanak maguknak. Olyan pillanatok elérésére és megélésére, amelyek képesek felemelni nemcsak az egyéneket, hanem a közösségeket, sőt esetenként talán az egész nemzetet is! Mert ha ilyen pillanatok közül kell kiválasztani a legszebbiket, akkor egy idő után minden más mellékessé válik. Köztük az is, hogy annak a bizonyos zsűrinek éppen nehéz dolga volt-e, vagy sem.
Nyitókép: Pixabay
