Kis házuk van a szomszédoméknak, ketten lakják. Egy házikó, két pirinyó szobával és egy konyhácskával. Udvaruk is kicsi, és a kicsi udvart még egy fészerszerű tákolmány is foglalja, amelyben a szomszéd, aki asztalos, a gépeit tartja. A háború sodorta ide még a kilencvenes években, vasesztergályosként érkezett, és asztalos lett belőle. „A vashoz drága gépek kellenek, meg sokkal több hely” – mondta, amikor rákérdeztem, miért nem maradt a szakmájánál. Nem tudom, hogy jó mester volt-e vasesztergályosként, de azt igen, hogy asztalosként kiváló. Sőt túlzottan jó, ugyanis a fát is ugyanolyan precizitással munkálja, mint a vasat. Nóniusszal mérte készülő könyvespolcomat!
A házához közel kertje is van, fóliasátorral, ahol a palántákat neveli. Paradicsomot, paprikát, káposztát, krumplit, hagymát termeszt. Különösen büszke a Boszniából hozott mángoldjára. A fák gyümölcséből pálinkát főz. A kertben is van egy fészer. Tűzifát tárol benne. Az évek során a fészer egyre nagyobb lett, amikor már nem fért el a fa, hozzáépített néhány négyzetmétert. Télen ezzel a fával fűtenek egy sparhelttel. Felesége azon is főz. Így tette ezt öreganyám is a múlt század háború utáni évtizedeiben. A konyhában állt a sparhelt, csak itt volt meleg. A hálószoba felé nyíló ajtót egy órával a lefekvés előtt kitárta, hogy ne kelljen jégveremben pizsamára öltözni. Emlékszem, amikor befeküdtem a dunna alá, néhány pillanatig még remegtem a hidegtől, de a hatalmas tollmennyiség, ami betakart, gyorsan felmelegített. Csak az orrom hegye érezte a hideget, de az is csak addig, amíg el nem aludtam. Reggel a dunna alatti meleg nem tartott az ágyban, mert már vártak az utcán a szomszéd gyerekek. Vettem egy mély levegőt, gyorsan felöltöztem a jéghideg szobában, és siettem a konyhába. Ott már pattogott a fa a sparheltben.
Az asztalos fészere tele van fával. Olyan precizitással rakta össze a vékony hasábokra aprított tüzelőt, hogy még egy gyufaszálat sem lehetne közéjük dugni.
„Négy évre van tüzelőnk” – mondta a minap, amikor rákérdeztem. Négy télre, mert nyáron nem gyújtják be a sparheltet, villanyon főznek. „Amióta itt élünk, annak már több mint harminc éve, még egyszer sem vettem fát. Boszniában sem vettem. Ott az erdő, itt a Duna adja a meleget. Boszniában volt egy kis erdőm is, de megengedték, hogy máshol is kivágjuk ez elszáradt fákat. Itt pedig a Duna hozza magával. Többedmagammal kimegyünk a vízre, és vadásszuk a rönköket. Néha ki sem kell menni, mert a partra sodorja a folyó. Kivonszoljuk, majd motoros fűrésszel akkorára szeleteljük, hogy beférjenek az autó csomagterébe. Ide szállítom, a kertbe, és amíg még nedvesek, összehasogatom. Ilyenkor, nedvesen szépen hasad a fa. A rücskös részeket motoros fűrésszel aprítom fel. A fészer alatt szépen kiszáradnak a hasábok. Nekem mindig volt két-három évre fám. Most ez, amit itt látsz, négy évre lesz elég. Nem tudom, mi lesz négy év múlva, de ahogy látom, rossz évek érkeznek a magunkfajta gyűjtögetőkre. Lehet, hogy nekem is vennem kell majd a fát, életemben először. De nem azért, mert már túl vagyok a hetvenen, és már nem tudok megbirkózni egy farönkkel, hanem azért, mert egyre kevesebbet sodor magával a Duna. A part menti fákat kivágták, elszállították feldolgozni. A megáradt víznek nem lesz mit markolnia. A facsemeték, amelyeket a kivágott fák helyébe ültettek, még sokáig ellenállnak a Duna áradásának. Négy év után, de még korábban, mert üresen nem állhat a fészer, a meleget már nekem is a fatelepen kell megvennem. Látod szomszéd, ide jutottunk…”
Nyitókép: Pixabay
