Hogyan fogom átvészelni az előttem álló két hónapot? – számos esztendő kezdődött felnőtt életem során ezzel a kérdéssel, tavaly azonban megtaláltam a választ furcsa, optimistának nem nevezhető felvetésemre. Hogyan intézhet egyáltalán egy huszonéves fiatal egy ehhez hasonló, pesszimista hangulatú kérdést önmagához? A január és a február a névtelen nappalok, vágyakkal teli éjek, fájdalommal kísért reggelek korszaka. A nap épphogy felkel, már el is köszön. A fű sem nő. Szinte olyan érzése támad az embernek, mintha megállna az idő. A napok olykor heteknek, a hetek pedig hónapoknak tűnnek. A hideg, a sötétség, a fülsüketítő csend mintha az idők végezetéig életünkbe költözött volna. Korábban úgy véltem, hogy más fiatal ember elméjében fel sem merülnek ehhez hasonló gondolatok szilveszter után, hiszen a januárnak a reményről, az újrakezdésről kellene szólnia. Idővel azonban kortársaim, barátaim is hasonló évkezdésről számoltak be nekem bizalmas beszélgetéseink során. Nemrég pedig azt is megtudtam, hogy az angoloknak saját kifejezésük is van az ünnepek utáni letargiára: post-holiday fatigue-nak nevezik.
Miért is alakul hát ki a széles társadalmi rétegeket érintő, ünnepek utáni lehangoltság? Decemberben az adventi ünnepek alatt el tudunk mélyülni gondolatainkban úgy, hogy vágyakozva tekintünk a szeretet ünnepe felé. A karácsony beköszöntével szeretteinkkel lehetünk, a rohanást követő időszak után végre minden lelassul, egyfajta érzelmi biztonságot nyújtó lelkiállapotba kerülünk. Nincs idő megemészteni a karácsonyi örömöket, jó falatokat, már jön is az óév utolsó és a reményteljes új esztendő első napja. Bizonyos ideig még lefoglalnak bennünket a fogadalmaink, éves terveink, néhány nap elteltével azonban a meghittség, a boldogság, a szeretet, az ambíciók helyét a lehangoltság, az üresség veszi át. Beköszönt a bús, borongó, hideg időszak, mi pedig elkeseredetten várjuk a fák rügyezését, a virágok megjelenését, az élet eljövetelét. Ebben a periódusban érdemes lehet elgondolkodni Buddha tanításán, amely így szól: „Azok, akiket a nyári forróság kínoz, az őszi teliholdra áhítoznak: Meg se ijednek a gondolattól, hogy közben életük száz napja örökre elmúlt.” És valóban: ha mindig a szebb, jobb, a megfelelő pillanatra várunk, az élet lopakodó módjára siklik el a fejünk felett. De mégis mi lehet a megoldás? Hogyan élvezhetjük a jelent? A gond az időjárás, a rövid nappalok mellett talán az, hogy nincs előttünk semmi rövid távon, amit tudunk várni. Fontos hát, hogy olyan feladatokat tűzzünk ki magunk elé nap mint nap, amelyek által lépésről lépésre többé válhatunk. Persze felsóhajthatunk, hogy ez inkább további terheket jelent, mintsem valódi örömöt, nem lesz igazunk. Az ember ugyanis folyamatos fejlődésre van programozva, s ha ennek lehetőségét nem kapja meg az élettől, akkor szelleme nagyon gyorsan egy sötét gödör mélyén találja magát.
Az egyénnek ugyanis folyamatosan szüksége van egy feszültségre, amely a jelenlegi én és a jövőbeli énkép között tátong. Az embernek szüksége van arra a küzdelemre és élvezetre, amellyel egy érdemleges cél megközelítése, egy szabadon választott feladat teljesítése jár. Így nemcsak a távoli jövőt fogjuk várni, hanem már a holnapot is, hiszen napról napra egy jobb önmagunkkal találkozhatunk. És nem utolsósorban mire valóban elindul a nagybetűs élet, egy jobb énünk lép ki a fényre a téli sötétségből. Legyen szó úszásról, ökölvívásról, futásról, sétáról vagy olvasásról, nyelvtanulásról, esetleg festészetről, nem tudunk mellélőni. Csak cselekedjünk. Ahogyan Albert Einstein mondta: „Az élet olyan, mint a biciklizés. Ha meg akarod tartani az egyensúlyt, mozgásban kell maradnod.”
Nyitókép: Pixabay
