Töprengések

Az élet fontos részét képezik a töprengések. Az elmélkedések olyan kérdéseken, amelyek nem feltétlenül kapcsolódnak a munkánkhoz és a hétköznapi feladatainkhoz, emberi mivoltunkból kifolyólag azonban érdekesek a számunkra, és időnként kénytelenek vagyunk elmerengeni felettük. Különösen akkor, ha hajlamosak vagyunk az intellektuális vívódásokra. Számomra egy művészi alkotás megítélésének is fontos eleme, hogy az adott mű képes-e gondolatokat ébreszteni bennem. Az utóbbi időben látott filmek, művészi értéküktől függetlenül, morfondírozásra késztettek.

A 94 esztendős Clint Eastwood a Kettes számú esküdt című alkotásában súlyos morális témát boncolgat, egyszerre provokatív és elgondolkodtató módon azt az egyszerűnek tűnő, ám igazából igencsak nehéz kérdést járva körül: vajon mindig az a jó, ami helyes? Az élet produkál néha olyan helyzeteket, amikor nincs megfelelő megoldás. Megbüntetünk valakit egy bűncselekményért, amit nem követett el, csak azért, mert a társadalom rossz tagjának tartjuk őt? Vagy elvesszük a jövőjét valakinek, aki szinte tökéletes apa és férj, a közösség megbecsült tagja, csakhogy a véletlenek szerencsétlen alakulása következtében sajnálatos dolgot követett el? És nincs harmadik lehetőség: vagy-vagy! Erre a helyzetre lehet mondani azt, hogy az igazság olykor nem igazságos.

Amennyiben nyitottak vagyunk a természetfeletti jelenségekre, ezt az állapotot akár a gonosz cselszövésével is magyarázhatjuk, ami próbára teszi az érintetteket, ez esetben felmerül: ki is vagy mi is tulajdonképpen a gonosz? A kérdés sajátos formában Robert Eggers Nosferatu feldolgozásában is elhangzik. A megszállottságról szóló rémmese, amely egy fiatal nő és egy rettenetes vámpír kapcsolatát dolgozza fel, úgy fogalmaz: honnan származik a gonosz – a túlvilágról vagy belőlünk? Ebből kiindulva, eltűnődhetünk azon, mi is valójában a gonosz, és hogyan jelenik meg az életünkben. Ő irányít bennünket, amikor rosszat cselekszünk; vagy amikor rosszat teszünk, mi idézzük őt elő a cselekedetünkkel? Vagyis: létezik a gonosz tőlünk függetlenül, vagy csak általunk jön létre, ami annyit tesz, hogy igazából mi ágyazunk meg neki?

Valamilyen módon a gonosznak lehet köze Coralie Fargeat A szer című műve főszereplőnőjéhez is, aki önmagába szerelmes sztárként képtelen elfogadni az évek múlását, és elkeseredettségében a felkínált csodaszerért nyúl, ami, mondani sem kell, fenekestül felforgatja az életét. Testhorrorhoz méltó módon a mű válogatott gusztustalanságok vizuális körítésében tolja a képünkbe a problémát. Igazából azonban azon kellene elgondolkodni: miért akarunk mindenáron fiatalabbnak tűnni, mint amennyi éppen vagyunk? Napjaink emberét egyre inkább foglalkoztatja az örök ifjúság lehetősége, amire sokszor a személyes boldogsága megteremtésének feltételeként tekint. Az örök fiatalság mítoszának hajszolását közvetlen és közvetett módon hathatósan segíti a szépségideált diktáló show-biznisz és kereskedelmi média, akárcsak a széles körben kiterjedt egészségipar. Buzgalmukban kimondatlanul is szüntelenül azt sugallják, hogy minden jobb, mint öregnek lenni, elfelejtik azonban hozzáfűzni, hogy kevés szánalmasabb dolog van annál, mint amikor egy ötvenéves húszévesnek akar látszani.

Ha már a fiatalságnál tatunk, James Mangold Sehol se otthon című életrajzi drámája Bob Dylan karrierjének első néhány évét dolgozza fel. A mű kapcsán felmerült bennem a kérdés, mennyire emlékszünk a saját életünkre. Az évek elteltével elvesznek az apró részletek, és múlt napjainkat aligha tudjuk jobban felidézni, mint egy rég olvasott könyv tartalmát, ami annyit tesz, hogy egy idő után már szinte szabadon kreálhatjuk saját emlékeinket. Ha az irodalmi Nobel-díjas zenelegenda megnézi ezt a filmet, vajon meg tudja-e ítélni hatvan év távlatából, hogy minden úgy játszódott le a múltban, ahogyan a filmesek ábrázolták, vagy mégsem. A válasz vélhetően az, hogy nem, de ezek után, ha Dylan visszaemlékezik egyik-másik régi élményére, vajon az tűnik fel majd lelki szemei előtt, ami hatvan éve történt, vagy amit a róla szóló a filmben látott.