Életében először utazott repülővel. Miután elvált a férjétől – magában úgy gondolt erre, hogy amióta megszabadult tőle –, listát írt azokról a dolgokról, amelyek kimaradtak az életéből, mert a fiatalsága legszebb éveit arra az emberre pazarolta, és amelyeket feltétlenül be akart pótolni.
A válás kimondása után a bíróságról az első útja egyenesen egy tetoválószalonba vezetett, és végre megcsináltatta azt a férje, immár exférje szerint giccses delfint a bokájára, amelyet tinédzser kora óta szeretett volna. Ez volt az első lépése a szabadság útján. Aztán a következő hónapokban minden fillért félretett, hogy utazhasson. Mindig is erre vágyott: bejárni a világot, új embereket megismerni, új barátságokat kötni, spontán kalandokba keveredni, élményeket gyűjteni. De a férje otthon ülő típus volt, ráadásul mindenre sajnálta a pénzt, utazásra főleg.
– Még csak az kéne – mondta mindig, amikor felmerült akár csak egy pár napos kirándulás ötlete –, nem gondolod talán, hogy wellnessezgetésre és hasonló ostobaságokra herdáljuk el a pénzt!
De most végre senki sem mondhatta meg neki, mire költhet, és mire nem. Hosszú hónapok lemondásai árán ugyan, de megvette a repülőjegyet. Ablak melletti helyet foglalt, hogy egyetlen percnyi látnivalóról se maradjon le. Az utazás előtti éjjel már aludni sem tudott az izgatottságtól.
A reptéren minden újdonság volt számára, beletelt egy kis időbe, mire kiigazodott a rendszeren. Meglepődött, milyen gyorsan pörög a biztonsági ellenőrzés, mennyire rutinosan dobálják az emberek a táskáikat a szalagra. A váróban figyelte az egykedvűen siető utasokat, a fülhallgatós fiatalokat, akiket mintha nem is érdekelne a külvilág, a széken kuporogva alvó üzletembert… Érezte, hogy most már tényleg elindult valami új.
Boldogan, a szabadság és az új kezdet lehetőségétől fűtve foglalta el a helyét a repülőn, az ablak mellett, hiszen a kilátást is megfizette. Mellé egy fiatal pár ült egy néhány hónapos babával. Mosolyogva bólintott feléjük, örült a társaságnak, az első új barátait látta a kis családban. A felszállással járó feszült izgalom után kényelmesen elhelyezkedett a székében, de alig telt el néhány perc, a baba sírni kezdett.
Először még kedvesen elnéző volt. Majd elalszik – gondolta. De nem aludt el. A gép felszállt, és a baba a többórás út első perceitől kezdve teli torokból ordított. A szülők láthatóan egyre kétségbeesettebben próbálták megnyugtatni, sikertelenül. Egy órája repültek, amikor már azt érezte, hogy a dobhártyája menthetetlenül károsodott, és az idegrendszere is komoly próbatételen esett át. A mellette ülő anyuka fáradt, bocsánatkérő pillantásokat vetett rá, az apuka pedig némán rázogatta a gyereket, reménytelenül. Próbált együttérző lenni, sőt valami mosolyfélét is magára erőltetni, hiszen ő akarta ezt az utazást, de ahogy a baba újabb és újabb hangerőrekordokat döntött, már nem volt benne biztos, hogy megérte.
Fejére húzta a kapucnit, a fülébe dugta a fülhallgatót, és lehunyta a szemét, próbált belülről elcsendesedni, amikor eszébe jutott a volt férje. Ha ő itt lenne, gondolta, már rég kioktatta volna ezt a fiatal párt arról, hogyan kellene helyesen nevelni a gyereküket, talán rá is ripakodott volna, hogy szóljon nekik. És a válás óta most először egy apró kis része vágyott arra a feszült csendre, amit az a mogorva, zsugori ember teremtett maga körül.
A kilátásra már nem is igazán tudott figyelni. Csak a sírás volt, a folyamatos, elnyújtott, kétségbeesett gyereksírás, ami minden más zajt elnyomott.
Amikor hónapokkal ezelőtt összeírta a listáját, tele volt bátorsággal és kalandvággyal, de ebben a pillanatban csak egyetlen gondolat lüktetett a fejében: ha tudta volna, hogy a szabadság ennyire zajos, inkább egy csendes wellnesshétvégére spórol.
Nyitókép: Pixabay
