– Jöjjön le, elmondom, mi történt ma velem – szólt fel a teraszomra az öreg szomszédom. Kelletlenül keltem fel, nem mondhattam, hogy dolgom van, hiszen látta, hogy csak ücsörgök, és bámulok a semmibe. Nem szeretem, mert mindig rémtörténetekkel jön elő, majd vitába sodor, és ilyenkor gyakran megugrik a vérnyomásom is. Mégis leballagtam a kertjébe, a diófa alatti padhoz, ahol már türelmetlenül várt. Az asztalon két kávé és két kupica jóféle pálinka volt odakészítve. Már ittam belőle, ezért tudtam, hogy jóféle. Ő maga főzi, de csak saját fogyasztásra, senkinek sem ad el belőle. Pedig kereskedő volt, alacsony nyugdíját biztosan ki tudná pótolni egy kis pénzzel, ha többet főzne. De nem. Azt mondta egyszer, hogy azért nem főz eladásra, mert akkor nem lenne kifizetődő árulnia. Miért nem, kérdeztem rá. Azért, mert a jó pálinka drága, nehezen tudná eladni, műpálinkát pedig nem akar készíteni, olyat, amelyik alig látott gyümölcsöt, mert azzal rombolná a renoméját. Igen, így mondta: renoméját.
Elmesélte akkor, hogyan járt egyik barátjának a fia. Varrodát nyitott, és zoknikat gyártott. Nagyon jó minőségű zoknikat. Három munkást is alkalmazott. Az volt az álma, hogy a zoknikkal bejusson valamelyik nagykereskedelmi hálózatba. Valahogy sikerült is neki. Egy pár zoknit 200 dinárért árultak a boltban. Nagyon boldog volt, mert ő is szépen keresett a zoknikon. Egy év elteltével azonban megdrágult a cérna, magasabb lett a minimálbér, és más kiadások is emelkedtek. Arra kérte a nagykereskedőt, hogy emelje fel kissé a zokni árát, mondjuk 50 dinárral, mert különben csődbe jut. Javaslatát visszautasították. Mivel nem szerette volna megszüntetni a vállalkozását, a zoknikat olcsóbb anyagból kezdte gyártani. Ekkor még keresték a termékét, mert még így is jó minőségű volt, de miután ugyanez az eset még kétszer megismétlődött, és még kétszer volt kénytelen zoknijai minőségén csorbítani, egyre ritkábban érkeztek a rendelések. Próbálkozott más nagykereskedőknél is, de hiába, sehol sem kapott megfelelő árat. Végül már a piacra is kivitte a zoknikat, de 300 dinárt senki sem akart adni érte, mondván, hogy ugyanezt megvehetik a boltban 200-ért. A történet vége az lett, hogy a szomszédom barátjának a fia becsukta az üzemet, szélnek eresztette munkásait, ő maga pedig elment taxizni. Így járt hát a gyerek, mondta szomszédom. A nagykereskedők arra kényszerítették, hogy bóvlit gyártson, és ezzel tönkre is tették, mint sokukat másokat. Ők azonban nem mentek tönkre, kerestek más áldozatot – tette hozzá.
Rágyújtottam egy cigarettára, kortyoltam egyet a még gőzölgő kávéból, és kérdően néztem az öregre. Vajon most mivel fog traktálni.
– Képzeld el, átvertek! Engem, a kereskedőt! Méghozzá egy önkiszolgálóban. Tudod, nagyon szeretem a nápolyi szeletet. Vettem kettőt is, mivel jó árban kínálták. A kasszánál azonban sokkal többet kértek a két nápolyiért, mint amennyi a polcon volt kiírva. Tiltakoztam, hívtam a főnököt, jött is, türelmesen végighallgatott, majd azt mondta, hogy valószínűleg véletlenül lett kitéve a rossz árcédula, vagy a termék tegnap még akciós volt, és elfelejtették levenni az árát. Nagyon mérges lettem, visszakértem a pénzem, és otthagytam a nápolyit.
Fölemeltem a pálinkás poharamat, és megpróbáltam vigasztalni.
– Nem búsuljon, szomszéd, velem ugyanez már többször is megtörtént – mondtam fanyar mosollyal.
– Igen? Hát ilyen világban élünk? – kérdezte keserű hangon, és felhajtotta eredeti, saját készítésű gyümölcspálinkáját.
Nyitókép: Pixabay
