Ha önkényesen sarkítani szeretnék, azt állítanám, hogy két, egymással ellentétes elképzelés szerint közelíthetjük meg, vajon mi is az idő. A szöges ellentét alapja, hogy az egyik esetben az időt oknak, a másikban következménynek tekintjük. Az első esetben az óra megmutatja, mennyi idő alatt történik meg valami, a másodikban az idő azért létezik egyáltalán, mert történik valami. Ha az időszámítás fogalmat használjuk, azzal az első, lényegesen köznapibb értelemben gondolunk az időre: lineáris, áttekinthető, rendszerezhető, történeti sorba állítható események láncolata rajzolja ki a mögöttünk hagyott vagy épp előttünk álló szakaszt. Mintha egy jól kivehető útvonalon sétálnánk – amelyen nincsenek elágazások.
Pedig vannak elágazások. És nemcsak elágazások vannak, de szakadások, szünetek is a linearitásban, vagy ellenkező esetben, léteznek az útnak rövidke szakaszai, amelyeket sok és hatalmas lépéssel lehet csak teljesíteni. Mindez a szubjektív idő szempontjából érthető meg. Ez tehát az a fajta idő, ami azért van, mert történik valami. Így fordulhat elő, hogy távolról hosszú évek tűnnek perceknek, majd máskor percek tűnnek hosszú éveknek. Erről a robbanásszerű időkitágulás-élményről szól egyébként a hétköznapi „lepereg az élete a szeme előtt” fordulat, amit nem mellékesen általában a halálközeli élményekhez kötnek.
Vagyis a halál közvetlen közelében tágul ki számunkra leginkább a pillanat, akkor élünk csak igazán? Hiszen Ivan Iljicsnek is az utolsó gondolatai a legtisztábbak.
Paradox módon ugyanez a jelenség a társadalmi, vagyis historikus-lineáris idő esetében is érvényes lehet, például a magyar szabadságharcok vagy a francia forradalom időszaka az eszmei időben hatalmasra duzzad – ennek magyarázata vélhetően a társadalmi emlékezetben, vagyis egy kollektív mentális szerkezet meglétében keresendő.
*
Különböző műalkotások, jellemzően tudományos-fantasztikus könyvek és filmek többféle időutazást tárgyalnak. Valamikor sok évvel ezelőtt készítettem magamnak erről egy besorolást, amit még ma is érvényesnek érzek, bizonyos kiegészítésekkel, pontosításokkal.
A legáltalánosabb és legközismertebb időutazási forma a lineáris időszemléletből fakad, ez az, amikor a múltból a jövőbe vagy a jövőből a múltba kerül a hős anélkül, hogy bejárta volna az így jelenné váló pillanathoz vezető teljes utat. Garmadával lehetne sorolni az alkotásokat, H. G. Wellstől – és még korábbról – kezdve a listát az elmúlt évek-évtizedek népszerű, esetenként kultuszteremtő státuszú mozijaiig.
A második csoportba már jóval kevesebb alkotás tartozik, ezekben valamiféle zavar támad az időben, időhurok keletkezik, és a törvényszerűségek végérvényesen összekavarodnak, akár teljesen el is tűnnek. Igen kedvelt példám erre az 1982-es, francia–magyar koprodukcióban készült Az idő urai (Les Maîtres du temps) sci-fi rajzfilm, amelynek a vége katartikus módon oldja fel azt a bizonyos időhurkot, de ugyanide sorolnám a műfaj nagy klasszikusának számító 2001: Űrodüsszeiát (2001: A Space Odyssey, 1968) is misztikus-enigmatikus lezárásával, vagy a teljesen atipikus Idétlen időkiget (Groundhog day, 1993), amely egy (keleti) bölcseleti tanulságra kifuttatva szünteti meg az időkörök örökkévalónak tűnő ismétlődéseit.
A harmadik típusú időutazás a legegyszerűbb, sőt, ez a szó hagyományos értelmében nem is az. Az ószövetségi időkbe repít vissza, Matuzsálem és a többi ősatya világába, amikor még a szent iratok tanúsága szerint sok száz évig éltek az emberek. Az őslakó (The Man from Earth, 2007) például azt feszegeti, milyen lehet úgy élni, hogy az adott ember számára nem fenyeget a halál, mert természetellenesen hosszúra nyúlik az élete, és legfőképp: milyen hatása van mindennek a pszichére. Megtalálni a bölcsek kövét, Paracelsus és Nicolas Flamel ultima materiáját, úgy, hogy nem is kerestük…
De talán pont ettől a nem akarástól vált megtalálhatóvá. S így válhat az élet egyetlen végtelenné, az egymásba folyt történeti és szubjektív idő kitágult pillanatává.
Nyitókép: Pixabay
