1989-ben jelent meg Francis Fukuyama A történelem vége? című esszéje, amely felveti, hogy a liberális demokrácia esetleg „az emberiség ideológiai fejlődésének a végpontja” és a „a kormányzás végső formája” s mint ilyen „a történelem vége” lehet. A cikk nagy port kavart, sokan megkérdőjelezték Fukuyama állítását, ezért a szerző három évvel később megjelentette A történelem vége és az utolsó ember című kötetét, amelyben filozófiai rendszerbe szedett magyarázatokkal igyekezett alátámasztani alaptételét. Fontos azonnal hangsúlyozni, hogy Fukuyama (gyakran olvasatlanul is) sokat vitatott felvetésében nem a történések végére, hanem a történelem végére célzott! És ami ugyanannyira fontos: a történelem itt egyetlen, összefüggő és következetes fejlődési folyamatként értelmezendő, amelybe a szerző megfogalmazása szerint „minden idők minden népének minden tapasztalata beletartozik”. Tehát a történelem vége nem azt jelenti, hogy megszűnik az élet természetes ciklusa, és nem történnek többé fontos események, amelyekről beszámol a sajtó, hanem azt, hogy „az alapvető elvek és intézmények nem fejlődnek tovább, mivel a valóban nagy kérdések már mind rendeződtek”. Ezenfelül Fukuyama nem állította azt, hogy a liberális demokráciákban nincsenek igazságtalanságok vagy társadalmi problémák, ezek a problémák azonban „abból származnak, hogy nem kielégítően alkalmazzák a szabadság és az egyenlőség ikerelveit, amelyeken a modern demokrácia alapszik, nem pedig abból, hogy az elvek hibásak”.
Fukuyama meglehetősen dinamikus időszakban rukkolt elő meglátásával, amikor összeomlott a szocialista blokk, véget ért a hidegháború, és úgy tűnt, a világ egy szebb jövő felé tart. Jelenleg úgyszintén mozgalmas időket élünk, éppen csak ellenkező előjellel. Ha szétnézünk magunk körül, azt látjuk, hogy a nagyhatalmak érdekszférájának összehangolása zajlik éppen, ami kétségtelenül az eddigi nemzetközi rend összeomlását jelenti. Azok a meglátások, miszerint Oroszország megtarthatja azokat a területeket Ukrajnában, amelyeket a fegyver erejével szerzett, alapjaiban ássák alá a második világégés befejeztével felállt világrendet. Egy ilyen precedensértékű döntés, amely a nemzetközi jog helyett a nagyoknak a kicsik felett gyakorolt egyféle „természetes hatalmán” alapszik, bármelyik országot arra ösztönözhet, hogy megtámadja gyengébbnek vélt szomszédját, amennyiben azt diktálja pillanatnyi érdeke. Különösen nagy kihívás előtt áll Európa, mivel az adott körülmények között kifejezetten nehéz a mozgástere: az Amerikai Egyesült Államok, Oroszország és Kína mind erősebb szorításában kell megőriznie világpolitikai befolyását és érvényesítenie érdekeit, tisztában lévén azzal, hogy saját erőből immár nemcsak Putyinnak, hanem bizonyos értelemben Trumpnak is ellen kell állnia.
Faramuci módon az idő Fukuyama felvetését tűnik igazolni: a jelek szerint a liberális demokrácia valóban az „emberiség ideológiai fejlődésének a végpontja” lehet. Annyi csak a bökkenő, hogy a történelem kerekétől idegen a statikusság, ezért, ha már nem haladhat előre, a korra jellemző (elsősorban technológiai jellegű) sajátosságokkal megtűzdelve, megindult hátrafelé. Az aktuális fejlemények legalábbis a gyarmati rendszer modern kori újraélesztését vizionálják, amelyben mind a plutokrata, mind az autokrata rezsim részéről teljesen elfogadottnak mutatkozik az energiahordozókkal, ritka fémekkel és egyéb értékekkel rendelkező, politikailag és/vagy gazdaságilag kiszolgáltatott országok zsarolása, fenyegetése, esetleges rendre utasítása. Természetesen, nem mindenki búslakodik emiatt, sőt, nem kevesen vannak azok, akik kifejezetten örvendenek ennek a folyamatnak, amelynek a farvizén némi hasznot remélnek maguknak, ezért az eseményeket pozitív eredményekként tüntetik fel. Ezt egyáltalán nem nehéz megtenniük, hiszen ma már ott tartunk, hogy könnyen ráfogható a feketére, hogy fehér, ahogyan fordítva is. Mindig lesz elegendő rajongó, aki felsorakozik egy efféle kijelentés mögött, üdvözli és tapsol hozzá – a tényeken alapuló objektív igazság végérvényesen az érdek áldozatává vált.
Nyitókép: Pixabay
