„Messze ez volt eddig Orbán intellektuálisan legsilányabb tusványosi beszéde.” Ilyképpen értékelt valamelyik parlamenti képviselő, gondolom, entellektüel. Balos és liberális kollégái sem nagyon másként. A megállapításból arra is következtethetünk, hogy mindegyik beszéd gyatra volt, de a múlt szombati aztán tetőzte a többit is. A silányságán aztán keveset szokott rágódni a nyugati sajtó meg a politikai vezérkar, annál többet a tartalmán. Persze akadt olyan élvonalbeli ellenzéki is, akit nem Európa és a világ jelene meg jövője érdekelte volna, hanem a rezsi, a drágulás és a forintgyengülés. Igaz, ő nem mondta, hogy intellektuálisan, filozófiai mélységekbe vagy magasságokba hatolva, hanem a nép nyelvén. Vagy oldja meg szó nélkül mindazt Orbán, amit a világfolyamatok okoznak. Hát nem erről beszélt? Amennyire „intellektuálisan” lehet a nyugatiak tévedéseiről vagy a tudatosan keltett ártalmaikról.
Eszem ágában sincs eltéríteni a meggyőződéseseket a véleményüktől, mégis jókora a hiányérzetem. Orbán Viktor ma mégiscsak az egyetlen politikai vezető a kontinensen, akinek hosszabb távon is van elképzelése a világról, van jövőképe, és ezt ki is mondja mindenki előtt. Ilyen szellemben irányítja az országot. Emiatt ütik-verik, gyalázzák a percemberkék és azok, akiknek ugyan szintén lehet víziójuk, csak titokban tartják. A hiányérzetem abból fakad, hogy míg a magyar miniszterelnök tényeket közöl és a jövőbe is tekint a következményeket előre látva, a balos és a liberális vezérek, a Nyugat – vagy miként ő újabban elnevezte: a poszt-Nyugat – egyetlen olyan bátor és alkalmas politikust sem teremtett, aki értelmesen elmondaná a népnek és a világnak, hogy miként látják a másik oldalon a jelent és 2030 tájékán a jövőt. Lehetne ekképpen: „Ha így folytatjuk, a Földet gyorsan fölemészti az emberiség, ezért úgy döntöttünk, hogy mindent megteszünk az európai ember kihalásáért. Szaporodjanak csak Afrikában, Indiában és másfelé, mi befogadjuk őket magunk helyett. Különben is a nemzet avítt találmány, nem azt nézzük, hogy ki honnan jött, csak jöjjön. Majd integráljuk őket. Igaz, némely skandináv politikus kollégánk már kezdi orbáni szemüvegen át nézni a világot, panaszkodik, hogy nem sikerült az integrálás, helyenként már kirekesztik az őshonosokat – miféle kifejezés ez? – az eluralt zónáikból, de el kell fogadnunk toleránsan mások kultúráját és vallását, majd idomulnak lassan. Mi következetesen segítjük őket a gender, a nemváltoztatás és a homoszexualitás támogatásával is. Őket egyelőre nem tudtuk ebbe bevonni, de legalább mi, európai fehér emberek gyorsan fogyunk. Kevert népességben és kevert kultúrában látjuk a jövőt: mindenkinek joga van megtartani a sajátját. Ők meg is tartják a sajátjukat. Veszítenénk bármit is azzal, ha idomulnánk az övékéhez?
Nekünk most Oroszországot kell legyőznünk, vagyis az ukránoknak, de az egész világ mellettük áll. Kivéve Kínát, Indiát és néhányukat még Ázsiából, az arab országokat, Afrika egy részét, Brazíliát és még pár államot. A békét nem tűzszünettel lehet elérni, hanem győzelemmel, és itt van az erős Amerika, amelyet tűzön-vízen át követünk, és hallgatunk a szavára. Hazugság az, hogy tönkretesszük magunkat, igaz, az ukrán győzelemért nekünk is meg kell szenvednünk, és hogy ezt mérsékeljük, föl kell adnunk zöld elveinkből. A cél szentesíti az eszközt, lesznek még bőven áldozatok, ám most a fegyvereké a szó, a mi fegyvereinké is. Erre büszkék lehetünk, hiszen a szabadság forog kockán. Eközben kicsit mi is edződünk itthon, de átvészeljük a telet. Semmi sem a mi bűnünk. Mindenki világosan láthatja, hogyha nem lennének nemzetek, így orosz és ukrán sem, háború sem lenne. Mi az elveinket nem adjuk föl, csak a jövőnket, de hát ez számunkra nem áldozat.”
