Azt mondja egy fiatalember, hogy ő nagyon sokáig azt sem tudta, hogy mi az, ami egy amerikai médiaszolgáltató és produkciós vállalat.
Ugyanis nem néz semmi ilyesmit, és nem is kíván ezen változtatni, legalábbis amíg a természet veszi őt körül, a természetben él. Nem átvitt értelemben, hanem szó szerint. Gyanakodva vettem tudomásul ezt a mondatát, mert nem igazán tudom elhinni, hogy létezik olyan fiatal, aki ilyen szigorú tagadásban volna ezzel az amerikai médiaszolgáltató és produkciós céggel szemben. De azért össze tudja nekünk rakni, meg tudja keresni, természetesen, mi sem egyszerűbb. Így aztán, hogy igazat mondott, és összerakta a „rendszert", én is beálltam a befogadók azon sorába, akik megnézték a Ne nézz fel! című filmszatírát.
Eleinte lelkifurdalásom volt, nem mintha valóban, a szó legszorosabb értelmében megfogadtam volna, hogy ennyire új filmeket nézek, de azért mégis volt bennem valami ilyesmi, fogadalomféle. Ha egyáltalán tudjuk még értelmezni ezt a kifejezést nem a megszegés, hanem a megtartás szempontjából, és úgy, hogy az ne lemondás, hősködés, álodozatiság legyen, hanem önmagunkkal való békesség és azonosság.
A filmszatíra olyan volt, amilyennek lennie kell. Úgy látszik, még a legjobbak sem menekülnek meg attól, hogy nagyszerű képességeikkel élve, tehetségüket, színészi nagyságuk elemeit meg-megvillantva készítsenek filmet. Nem tudom, miért van ez így, talán amiatt, hogy a színészek filmet készítenek, ez a szakmájuk, akkor is, ha már a filmkészítés fogalma egészen átalakult vagy átalakulóban van, s ha így van, akkor az éppen velük, általuk is történik. Ezek szerint az a helyzet, hogy vannak nézők, akik csörögnek, mint a Jean-viccben a ruhák, amik mennek ki a divatból, bizonyos, hogy én köztük vagyok, a hangosan csörgő fajtából való néző vagyok, s vannak nézők, akik szeretik, élvezik, nagyra értékelik mindazt, amit ezek a valóban nagyszerű színészek művészi alakítás kifejezés alatt csinálnak, mintha. De nincs is ennek jelentősége, mert nem arról van szó, hogy nem volnának jók, éppen ellenkezőleg, iszonyúan jól játszanak, hozzák a formájukat, és csak abból lehet észrevenni, hogy nem alakítanak, hanem csak odakennek magukból valamit, amiről az igazi filmjeik eszünkbe jutnak, hogy éppen ezt csinálják, hoznak egy-egy mozdulatot valahonnan, valamelyik filmjükből, amelyik még a régifajta filmek korában készült.
Ezen tűnődtem, miközben nem jött álom a szememre, megviselt ez a filmszatíra, és a sötétben vetítette az emlékezetem régi, régebbi filmjeiket. Hogy milyen jók így is, hogy csak eljátsszák önmagukat – igen, azt hiszem, erről lehet szó, leginkább önmagukat alakították, önmaguk emlékét idézték fel bennünk. És ez óriási! Ez olyan, mint a babakocsi-jelenet abban az örökkévalóságnak készített 1987-es filmben.
Tisztelgés! Arra már nem tudtam rájönni, hogy vajon ki előtt való tisztelgés, mert közben elaludtam, vagy reggel lett, és elindult egy másik nap. Az is lehet, hogy önmaguk előtt. És ha így van, jól van így, mert leperegtek előttem nagyszerű filmjeik, amik méltán emelik őket a legjobb filmszínészek közé.
Ám az idős és idősödő nagyok mellett ott van a filmben az alig harminckét éves és máris nagy sikereket maga mögött tudó színésznő, kétségtelen, hogy ő is kiemelkedő, hiszen máris az, de mégis máshogyan játszik, másmilyen módon létezik a filmben – gondoltam, mígnem rájöttem, hogy ha ebben is van igazság (fogalmam sincs erről), bennem nem emiatt bukkan elő napokkal később is a film egy-egy jelenetéből a fiatal idealista, akit Jennifer Lawrence alakított. Hanem a kötött pulcsijai miatt, amik egyszerre voltak az ötvenes, hetvenes, nyolcvanas évek kötött pulcsijai. A gyapjú melegsége, a kötésminta, ami egykori nagymamák kézmozdulatait idézi, részévé váltak a pulcsik az alakításnak, és el kell ismerni, hogy tudnak valamit a filmkészítők, ebben az esetben a jelmeztervező, mert azokba a pulcsikba, amit a filmben Kate Dibiasky viselt, sikerült belecsempésznie azt az érzést, amit Örkény Az ember melegségre vágyik című egypercesében fogalmazott meg. Ha megmarad a világ, akkor az ilyen pulcsik miatt fog megmaradni.
