Megérkezett a harkály. Ez február 10-én, a reggeli órákban történt. Érthető módon a pontos időt nem árulhatom el, hiszen közismert, hogy a harkályok nemcsak a fák orvosai, hanem pontos időbeosztás szerint és párban élnek. Vagyis ha én most felelőtlenül elárulom, hány órakor érkezett meg a harkály, hogy megkezdje a tavaszi lombosodás előkészítő munkálatait az ostorfán, akkor ezzel lehetőséget teremtek a harkályok ellenségeinek arra, hogy könnyedén levadásszák. És mivel párban élnek, egyiküktől vezet az út a másikukig.
És ne legyenek kétségeink! A harkályoknak sokkal több ellensége van, mint a gerléknek, galamboknak és kanáriknak. Éppen amiatt, hogy nem haszontalanok, hanem ellenkezőleg! Megmentik a fákat! Meggyógyítják a fákat! Őrzik a fákat! Éppen ezáltal válnak sok ember ellenségévé. Hiszen létezésük primér és szekundér módon is arra emlékeztet bennünket, embereket, hogy hasznosak. Megvédik, meggyógyítják a fákat a kártevőktől. Sok ember, amint meghallja a harkály kopácsolását, összerezdül, összerándul, ideges lábrázogatásba kezd vagy más módon válik nyilvánvalóvá, mennyire idegesíti ez a nyughatatlan, a fa életét pusztító kártevők ellen tevékenykedő madár.
Mennyivel egyszerűbb volna, ha nem volna harkály! Ha nem kopácsolna! Ha nem hívná fel hangos tevékenységével mindenki figyelmét arra, hogy a fában vannak kártevők. Mennyivel egyszerűbb és szebb volna az élet, ha a harkály kussolna!
Kuss legyen! Így mordulnak oda azok az emberek, akik sokkal jobban szeretik a gerléket, galambokat és kanárikat, mert azokból ugyan semmi haszon nem származik, viszont a jelenlétüktől az ember megnyugszik. Különösen, ha még eteti is őket. Hasznosnak, jónak, nagylelkűnek érzi magát. És bizalomgerjesztőnek. Mert nem röppennek el, nem szállnak tova, hanem lustán totyognak körülötte. Szemben a harkállyal, ami azonnal eltűnik, ha valami oda nem illő neszt érzékel. Megfejthetetlen, hogyan képes meghallani a garázsajtó nyikordulását a kora tavaszi reggelben, amikor folyamatosan kopogtatja az ostorfát. (Van is mit kopogtatnia, ezt csak zárójelben jegyzem meg. Ugyanis az ostorfát, amiről szó van, már két évvel ezelőtt szinte kettőbe hasította egy vihar. A lezuhanó hatalmas ág végül nem a szomszéd autójára esett, hanem mellé. A villanydrótot persze letépte. Mint szikrázó óriáskígyó tekergett a villanydrót az úttest közepén. Leállítottuk az autókat, tereltük a forgalmat. Azóta kérjük, hogy vágják ki. De nem vágják ki, mert – mint megtudtuk – környzetvédelmileg jelentős. Megértem. Igaza is van az önkormányzati szervek vonatkozó hivatalának! Sőt! Különös tekintettel arra, hogy a Kertvárosban már mindenki kivágta az ostorfákat a háza előtt, csak nem kért hozzá engedélyt, a hivatalnokoknak nem maradhatott más választásuk, mint tőlünk megvédeni az utolsó fák egyikét, akik viszont kértünk engedélyt a kivágására. Mindebből talán már világos, hogy nekünk különösen értékes a harkályunk.)
Nem szeretik a harkályt azok, akik a látszatot kedvelik. Azt is hallottam már, hogy egyesek felvetették azt a kérdést, hogy nem a harkály-e a kártevő?! Hiszen honnan tudja a harkály, hogy amit kiszed a fából, az kártevő? Nem lehetséges, hogy inkább a harkály a kártevő? És ez még nem minden! Felveri a reggeli csöndet. Idegessé teszi a társállatokat, amikor még fel sincsenek öltöztetve a sétához! És le-fel ugrál a fatörzsön, függőleges mozgásától a többi madár, amelyik leginkább vízszintesen ugrándozik, szédülni kezd és kisebbségi érzése támad.
Miután egyre határozottabbak és hangosabbak lettek azok, akik a harkályt kártevőnek látták, mi, akiknek az autója, garázsa, házának teteje kerülhet közvetlen veszélybe egy kisebb erejű nyári viharban, ha az ostorfa nincs faorvosilag karbantartva, úgy döntöttünk, mindent – szigorúan az írott és íratlan törvények szellemében – elkövetünk harkályunk (és párja) biztonsága érdekében. Így aztán beszereztünk néhány harkályfát, amit elhelyeztünk az udvarainkban, abban bízva, hogy így a harkály nem dolgozik majd másutt, csak nálunk. Nem kerül abba a helyzetbe, hogy ellenségeket szerezzen, mert – érthető módon nem írhatom le hogyan – sikerült szigetelnünk kopácsolásának hangerejét.
Sajnos nem számoltunk a természetével, ami űzi, hajtja, kergeti. A harkály nem törődik a saját biztonságával és kényelmével, mert neki a fák megmentése a feladata. Így és ilyennek lett teremtve. Amikor eltűnt az udvarainkba elhelyezett harkályfák közeléből, azt hittünk, sosem látjuk viszont. Érthető az örömöm, hogy megérkezett, életben van. És érthető, hogy nem árulhatok el több részletet.
