Kacér mosollyal és finom, apró léptekkel közelített felém, a tekintetemet kereste. Igen erőteljesen. Már-már erőszakosan. Legalábbis így éreztem. És talán éppen ettől vált az egyébként akár izgalmasnak is tekinthető pillanat kifejezetten kínossá számomra. Olyanná, amiből menekülni szerettem volna. Mindegy, hogy hogyan, csak kilépni belőle. Kilépni a térből és az időből. Úgy éreztem magam, mint a felkészületlen tanuló az iskolai feleléskor, aki bármit képes lenne megfogadni azért, hogy azt a pillanatot megússza.
Az ominózus jelenet még évekkel ezelőtt egy egyébként kiváló színházi előadás közben játszódott le. Pontosabban játszódott le bennem. A külvilág ugyanis – remélhetőleg – semmit nem érzékelt belőle. A színésznő szerencsére végül nem engem hívott fel a színpadra, hanem egy két sorral előttem ülő férfit, akit – Isten látja lelkem – egyetlen pillanatig sem irigyeltem, főleg azután, hogy kiderült, táncolnia kell vele, ami önmagában nem is feltétlenül lenne olyan borzasztó, kiváltképp akkor, ha egy neves színésznővel, egy igazi dívával teheti meg az ember, ám a színpadon állva, ráadásul több száz néző előtt azért mégsem annyira örömteli.
Egyébként sem szerettem soha azokat az előadásokat, amelyekben a színészek megpróbáltak bevonni a produkcióba. Lehet, hogy éppen a miatt az ominózus felelés-érzés miatt, lehet, hogy más miatt, nem tudom. A lényeg, hogy jobban szerettem csupán lelki értelemben részévé válni a történetnek, a fizikai belehelyezkedés lehetőségét pedig meghagyni azoknak, akik nálam jobban kedvelik, esetleg kifejezetten élvezik is az ilyen helyzeteket.
Aztán úgy hozta az élet, hogy az egyik külföldi utazásom során rávettek, hogy menjek el megnézni egy különlegesnek ígérkező delfinshow-t. Nem mondom, hogy mindig is ott szerepelt a bakancslistámon, inkább csupán érdekelt, hogy hogyan is néz ki az ilyesmi testközelből, ezért kivételesen nem is kellett túl sokáig győzködni. Az első meglepetés akkor ért, amikor egy teljesen üres aréna fogadott, a második akkor, amikor kiderült, hogy exkluzív pillanatokban lesz részem, ugyanis „Csak most, csak Önnek!" jelszóval így is meg fogják tartani a show-t.
Mivel ott és úgy szocializálódtam, ahol és ahogy, először azon kezdtem gondolkodni, vajon a helyi Kész átverés show adásába fogok-e bekerülni, aztán azon, hogy esetleg a századik, ezredik vagy akárhányadik belépőnek járó kiváltságokat élvezhetek majd, amely gondolatok még inkább felerősödtek bennem, amikor az egyik gondozó – nem ismerve a színházzal kapcsolatos félelmeimet – odahívott a medence széléhez, mondván, az egyik delfin puszit szeretne adni nekem. A delfineket, ugye, nem nagyon illik megsérteni, így hát gyors mérlegelés után beadtam a derekam, ami olyan jól sikerült, hogy a következő műsorszámban a fókához már oda sem kellett mennem, hanem kijött a nézőtérre, és ott zsebelhettem be tőle a nekem járó puszit.
A feledhetetlen élményt egyik ismerősöm harcias véleménynyilvánítása próbálta volna beárnyékolni, aki az állatok védelme jegyében fölényeskedő megjegyzéssel kérte ki magának, hogy mégis mit képzelek magamról, hiszen azzal, hogy elmegyek egy „ilyen" helyre, az állatidomítást, sőt már-már magát az állatkínzást is támogatom.
Alapvető jólneveltségem révén nem akartam elvenni sem a büszkeségét, hogy most aztán jól megmondta, sem a kedvét az állatok védelméért folytatott képzeletbeli harcától azzal, hogy elmagyarázom neki, ezek terápiás állatok voltak, amelyek a beteg gyermekeket segítik hozzá az életminőségük javításához, én pedig azzal, hogy részt veszek egy „ilyen" eseményen, valójában a központ működését és ezáltal a beteg gyermekek gyógyulási esélyeit támogatom.
És hogy mindebből mi a tanulság? Egyrészt természetesen az, hogy ne ítéljünk, hogy ne ítéltessünk! Másrészt pedig az, hogy talán a színházban is születhetnek szép pillanatok és maradandó élmények abból, ha az ember engedi magát „táncba vinni". Vagy ha nem is engedi, legalább valamennyivel kevésbé erőteljesen próbál menekülni a helyzetből, illetve kilépni a térből és az időből, ha esetleg ilyen szándékkal közelednének hozzá.
