„Hogy bizonyítsam be, hogy hős vagyok, ha egyszerűen nem kapok rá alkalmat?” – teszi fel a kérdést a Herkules című Disney-rajzfilm reményvesztett főhőse Théba városában saját mestere, Philoktétész társaságában. Az elkeseredett kérdésre a hősök mestere a következőképp válaszol: „Lesz rá alkalmad, csak kell egy jó kis katasztrófa vagy csapás.” Amikor felnőtt fejjel megnéztem a rajzfilmet, önzőségnek tituláltam a jelenetben tapasztaltakat. Melyik jóérzésű ember (Philoktétész mondjuk a rajzfilmben kecske volt) akarna káoszt azért, hogy önnön vagy tanítványa nagyságát megmutassa? Kétségtelen tény azonban: a hősök válságban születnek. Balsorsra van szükségük ahhoz, hogy megmutatkozhassanak. Talán erre a jelenségre utalt Rolf Dobelli svájci író is, aki azt állította: a világtörténelem kiemelkedő alakjai csupán marionettbábuk az aktuális események kezében. Fontos leszögezni azonban: az ilyen személyeknek a lehető legfelkészültebben kell állniuk a lehetőség létrája előtt, amikor eljön a megfelelő pillanat.
Hogy mégis mire gondolok, amikor azt mondom, hogy a balsors, a káosz teremti meg a lehetőségek létráját? Esetenként úgy tűnik, hogy néhány embert a sors nagy tettek véghezvitelére választott ki, és csak a végzet döntheti el, mikor jön el az idejük. Vegyünk pár példát. Néhány évtizeddel ezelőtt a magyar nemzeti futballt éppen a káosz vagy a reménytelenség szó jellemezte leginkább. A magyar futball akkoriban nem volt több puszta nosztalgiánál. Ezen korszak válogatottmeccsein még nem a hatvanhétezer szurkoló, hanem a kivéreztetett stadionokból áradó, az egész atmoszférát átható piszoárszag volt az, ami a magyar futballistát motiválhatta. A magyar válogatott korábbi csapatkapitánya, Szalai Ádám egy ilyen korban kezdett el focizni, s önmagára fogadott, kortársaival teljesen ellentétes ütemben. Ma már senki sem kérdőjelezi meg, hogy személyisége, küzdeni akarása, éleslátása nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a magyar futballválogatott eredményekben mérhető fejlődési pályájára álljon. Említhetnénk Marco Rossit is, aki szintén a káosz birodalma alatt kezdett neki egy szétforgácsolt rendszer újjáépítéséhez. Ma már az egész nemzet hősként tiszteli. Ami ennél is radikálisabban példázza a jelenséget, az Karikó Katalin története. Hősnőnk egész életét a tudományos szférának szentelte, és jó eséllyel nem ismertük volna meg a nevét (még mi, magyarok sem), ha nem jön az az átkozott koronavírus-világjárvány. Mi a közös a Herkules című rajzfilm főhősében, Szalai Ádámban és Karikó Katalinban? Akkor léptek színre, amikor a legnagyobb szükség volt rájuk. Ott voltak végig a pályán, csinálták a dolgukat, megfelelően ráedzettek a feladatra, a káosz pedig lehetőséget teremtett nekik, hogy hőssé váljanak.
Gondoljunk csak bele: pályafutásuk során vajon hányszor merülhetett fel bennük a kérdés, hogy érdemes-e csinálni azt, amit épp tesznek? Vajon hányszor merült fel bennük a kérdés, hogy valóban helyes utat választottak-e, amikor az adott útra léptek? Millió példa van arra, mennyi minden jó alakulhat ki, ha nem adjuk fel. Ha élünk az előttünk álló lehetőségekkel. Ha felkészülten állunk az adott pillanat előtt. Hőseink esete is azt bizonyítja, hogy az életben nincs reménytelen helyzet, csak reményvesztett ember van. Mert bizony a reményvesztett pillanatokban is van még lépés. Nem is egy. Nem is kettő. Sőt. Gyakran ott lapulnak a legnagyobb lehetőségek az orrunk előtt. Bár sokszor így gondoljuk, a káosz, a kilátástalanság nem feltétlenül gödör. A káosz gyakran létra. Nekünk csupán annyi a dolgunk, ha eljön a pillanat, a lehető legfelkészültebben álljunk életünk lehetősége előtt.
