Ez a sorsod, Európa?

„Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek, vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” – a Batsányi Jánostól, a magyar felvilágosodás korának költőjétől származó idézet nagyon sokszor eszembe jut, amikor az aktuális franciaországi tüntetéssorozatról szóló hírfolyamot böngészem. Az elmúlt napokban ugyanis a szemünk előtt vált rögvalósággá Laurent Obertone Gerilla – Franciaország végnapjai című rémregénye, amelyben a befogadott népek az egész országot lángba borítják, azután, hogy a rendőrök Párizs külvárosában – önvédelemből – lelőnek egy bűnöző bevándorlót. Bár a regényben totális anarchia lesz úrrá Franciaországon, a valóságban ettől még messze állunk. Azt azonban nem túlzás megállapítani, hogy az egykori gyarmattartó nagyhatalom tősgyökeres lakói az elmúlt napok, hetek zavargásai, kijárási tilalmai alatt megfélemlített, üldözött polgárok lettek saját hazájukban.

Szülőföldem felé tartva – felhőtlen örömömre – egy budapesti autószerelő szaktudására kényszerülök. A szakember a jármű vizsgálata közben megtudja, hogy külpolitikai újságíróval van dolga, s egyből a nagyvilág történéseiről kezd érdeklődni. – Mi a helyzet a magyar–szerb határ közelében? Tényleg vannak ott migránsok? Tényleg lövöldöznek? Vagy csak a magyar kormány fújja fel mindezt? – érkeznek a kérdések migrációs témában. Miután mesélek a makkhetesi, horgosi, martonosi, rábéi riportélményeimről, s rámutatok a fájdalmas valóságra, a férfi elmosolyodik. Mint kifejti, ő mindig mondja a barátainak, hogy a tömeges migráció létezik, de azok szerint a jelenség pusztán a politikum által kreált álprobléma. Az ismerősök úgy vélik – mondja –, hogy azt a néhány bevándorlót a kereszténység jegyében bizony be kéne fogadni, a kerítés helyett hidakat kéne építeni, a szögesdrót pedig csak arra jó, hogy különféle diplomáciai botrányokat okozzunk. A férfi azt is elpanaszolja: baráti társaságában senki nem osztozik vele azon az állásponton, hogy ezeket az embereket nem lehet integrálni az európai társadalomba. Néhány évvel ezelőtt jómagam is találkoztam hasonló véleményekkel, de mára – a párizsi merényletsorozat, a brüsszeli robbantás, a berlini gázolás, a bécsi lövöldözés után – azt gondoltam, az ilyen jellegű kritikákat, véleményeket már mögöttünk hagytuk. Tévedtem. Pedig nem ártana, ha vigyázó szemeinket most Párizsra vetnénk. Téves ugyanis az a közvélekedés, amely szerint polgárháború robbant ki Franciaországban, a helyzet ennél sokkal súlyosabb. Párizs és több nagyváros egyszerűen ostrom alá került, és ezt a tömeges bevándorlás és a vele járó demográfiai változások okozták. Mert egy polgárháborút ugyanazok az emberek élnek meg, megosztja a családokat, szétszakítja a közösségeket, és mindenekelőtt ideológiai szenvedély hajtja, ez a fő karaktere. Viszont a jelenlegi eseményeket pont azok idézték elő, akik nem hisznek abban, hogy ugyanahhoz a néphez tartoznak.

Az is garantálható, hogy miután sikerül újra nyugodt körülményeket teremteni az utcákon, csak idő kérdése, hogy mikor lesznek tele újra a híradások a lángoló párizsi barikádok képeivel. Bár sokan elhitették velünk, a szögesdrótok által díszített határzárak világa Nyugaton sem szűnt meg. Ezek a szögesdrótok a határoktól az Eiffel-torony és a Louvre köré húzódtak vissza. Franciaország első és egyben utolsó nyugati védelmi vonalai. Ami a szögesdróton belül van, az azon értékeinket képezi, amelyeket még ideig-óráig meg tudnak védeni. Néhány belvárosi épület. A kereszt közben már ledőlt, a lélek eltűnt.

Ez lenne hát az európai jövő? Reméljük, hogy az öreg kontinens következő évszázadait most nem francia mintára írják!