Amikor érdemes embert szándékozunk tisztességesen elparentálni, akkor fölsoroljuk élete fontosabb állomásait. Amikor a hiányos adataim alapján, a számunkra ismeretlen, alig ezer lakosú horvátországi Zdenci faluban született magyar tudósról állítom össze a méltatást, akkor majdnem kizárólag arra a rövid életrajzára támaszkodom, amelyet a legutóbbi, harmadmagával szerzett könyvében olvasok. A könyv címe: A magyarok és a németek vesztesége Horvátországban és Bácskában 1944/45-ben és a háború után.
Tavaly decemberben mutattuk be Szabadkán. Jelen volt a három szerző közül kettő: a Zágrábban élő verbászi születésű Horváth László, a fizikai és vegyészeti tudományok doktora, valamint a német kötődésű Vladimir Geiger szintén zágrábi történész. Bognár András már akkor súlyos beteg volt, nem lehetett jelen. Pedig nyilván szeretett volna ott lenni, hiszen ha élete nagyobbik részét Horvátországban töltötte is le, ám kötődött a mi vidékeinkhez is. Ugyanis itt élt Újvidék mellett egy ideig, néhány éven át itt is tanult, majd néhány esztendő múlva visszakerült és tanárkodott a Drávaszögben. Az történt, hogy 1941-ben a családnak el kellett hagynia Horvátországot és az újvidék melletti Csenej tanyavilágában laktak 1945-ig. Később, már egyetemi diplomával került vissza a közelünkbe rövid időre, de hamarosan visszahívták Zágrábba, ahol tudományos feladatokkal bízták meg és ott futott be szép, elismerésekkel díszített pályát.
Szakmáját tekintve semmi köze nem volt a történelemhez, geográfusnak, geomorfológusnak tartotta magát. Tudományos munkásságát is e területen fejtette ki, ennek köszönhette, hogy külső tagja lett a Magyar Tudományos Akadémiának, de a hasonló horvát tudományos szervezetnek is.
Mi késztette arra, hogy foglalkozzon a kommunista rendszerben elkövetett magyar- és németellenes atrocitásokkal? Méghozzá egy magyar, de szintén nem történész tudóssal meg egy horvát történésszel fogjon össze? Nyilván a nemzeti tudata. Tudta, hogy magyar- és németirtás nemcsak a volt Jugoszlávia bánsági, bácskai és drávaszögi részén zajlott le, hanem az egész Horvátország területén is. Nem tapasztalva, hogy ezzel más foglalkozott, maga vállalta hát a munkát.
Szinte irigylésre méltó, amit hárman produkáltak tökéletes egyetértésben. Mi itt csak a magyarokra vonatkozó munkájuk eredményéből idézünk szemelvényeket.
Összeállították a Horvátország területén likvidált magyarok névsorát. Ilyen közcímek alatt dolgozták föl a könyvben: Partizánok által kivégzett magyarok Horvátországban. S következik régiónként és helységenként fölsorolva 647 személy minden föllelhető adata. A következő közcím: Horvátországban a harcokban elesett magyarok. A fentihez hasonló személyi adatokkal itt 839 név található. Helységek szerint tagolva közlik a neveket. Csak példaként említjük: Grubišno Poljeról (Grubisinc) fölsorolnak harminc nevet Bene Miksától kezdve Žalin Mihályig. Ivanić Gradról Kiss Jánost, Karlovacról (Károlyváros) Balogh Pétert és Teveli Mihályt. Varaždinból 9, a Ždala nevű helységből 5 nevet említenek.
A könyv két nyelven jelent meg, magyarul és horvátul. Mindkét rész tovább tagolódik, a nevek mellett korabeli dokumentumokból is idéznek. Egy ilyen a Horvátországi Népvédelmi Osztály – közismert nevén: OZNA – Zágrábi Területi Alosztályának az 1944. IX. 29. keltezésű 135. sz. jelentése, melyben ez is olvasható: „Belovár és Moszlavina körzetekben a magyarok körében létrejött egy Magyarországra költöztetést szervező szervezet. Mi a brigáddal [Az OZNA fegyvereseivel – M.M.] átvettük a kilakoltatás szervezését és a következőképen járunk el: azok a magyarok, akiknek valamelyik hozzátartozója partizán, nem távozhat, mert oda kellene adnunk nekik a vagyonukat...”
Egy újabb részben fényképdokumentumok láthatók.
Bognár Andrásnak nagy szerepe volt az adatok fölkutatásában, földolgozásában, a könyv megjelentetésében. A népszerűsítésében és terjesztésében, valamint a további kutatásban sajnos, már nem fog részt venni, noha több helyen olvasható a szövegben, hogy sem a kutatás, sem a földolgozás, s természetesen a terjesztés-népszerűsítés sincsen befejezve. Ő, amire futotta idejéből és erejéből, azt maradéktalanul megtette.
Mi köszönjük neki a buzgalmát. Arra kérjük a Teremtőt, adjon neki örök nyugodalmat, és az örök világosság fényeskedjék neki!
Újvidéken, 2019. április 30-án
