Karácsonyi József adai gépészmérnök, a helyi Műszaki Iskola tanára július elején, a község napján vette át szerteágazó és több évtizedes oktatói és közéleti tevékenységéért Ada község Életműdíját. A temerini származású, hatvannégy éves gépészmérnök-tanárral, aki tavaly a kiváló európai szaktanár pályázat döntőse is volt, a díj kapcsán szakmai életútjáról, tanulmányairól, szaktanári tevékenységéről, szakszervezeti és más közéleti szerepvállalásairól beszélgettünk.
Az idei életműdíjas a II. helyi közösség tanácstagjainak társaságában (Fotó: Foto Video Studio Dobai)
Temerini származású, a szakmai életpályája azonban Adán teljesedett ki. Mikor és hogyan került Adára?
– Az elemi iskolát Temerinben, a Kókai Imre Általános Iskolában fejeztem be. Hetedik osztályos diákként már kikristályosodott bennem, hogy gépészettel szeretnék foglalkozni, nagyon tetszett a gépésztechnikus hivatás. A temeriniek főként Újvidékre mentek gépésztechnikusnak tanulni. Ezzel csak az volt a baj, hogy nem magyar nyelven tanultak. A beszámolóikból arra a következtetésre jutottam, hogy a magyar nyelvű oktatásról a szerb nyelvűre való átállás nagy nehézségeket okozott nekik, főként a szaktantárgyak esetében. Megbirkóztak vele, ám nem voltak kitűnő tanulók. Szerettem volna egyetemre is beiratkozni, ezért nekem nem volt mindegy, hogy a középiskolát milyen átlageredménnyel fejezem be. Volt néhány idősebb kollégám, akik Adára jöttek tanulni magyar nyelven. Beszéltem velük, és megtetszett az adai Műszaki Iskola, mivel a Potisje szerszámgépgyár és Ada gazdasága az egész országban ismert volt. A nyolcadik osztály után jelentkeztem Adára, ahol bentlakó diák voltam. A tanulmányaim befejezése után jelentkeztem az újvidéki Műszaki Egyetemre, ahol a kiváló tanulmányi eredményeim alapján felmentettek a felvételi vizsga alól és felvettek, bár készültem a felvételire. Nagy kedvvel hozzáláttam az egyetemhez, viszont egy sajnálatos dolog történt velem, az első év folyamán krónikus szemgyulladást kaptam, utána heti kétszer Belgrádba kellett járnom kezelésekre, a szemészeti klinikára. Mivel nem tudtam járni előadásokra és gyakorlatokra, úgy döntöttem, hogy átiratkozom a főiskolára második évre. Ez megtörtént, még hat-hét vizsgát kellett letennem, majd következett a diplomamunka és befejeztem a főiskolát. A szemgyulladás miatt először nem akartak besorozni katonai szolgálatra, de végül Kruševacon és Nišben szolgáltam. Ez meghatározó volt számomra, mert Nišben fent voltunk a hegyen, ahol csodák csodájára a szemgyulladásom visszahúzódott.
A sorkatonai szolgálat után mi történt, hova került?
– A sorkatonai szolgálat után el akartam helyezkedni a temerini gazdaságában. Gondok voltak, mert az FKL-t, a kardántengelygyárat hozzácsatolták az újvidéki Pobedához és egy összetett társultmunka-alapszervezetet hoztak létre. A megbízott igazgató a saját emberét akarta felvenni, így ott nem alkalmaztak. A szabadkai vagongyárban viszont annyi fizetést ígértek, hogy abból az albérletet sem tudtam volna fizetni. Közben beszéltem a volt osztályfőnökömmel, aki azt javasolta, ha tehetem, akkor fejezzem be az egyetemet. Úgy is volt, elkezdtem a különbözeti vizsgákat letenni. Majd egy nyáron eljöttem Adára, hoztam a tévét a Randzik tévészerelőhöz, hogy a magyar adást beépítse, és közben találkoztam a középiskolai padtársammal, aki meghívott hozzájuk. Láttam egy könyvet az asztalán, amely nyitva volt, éppen a fluidok mechanikáját tanulta a maribori egyetemen. Elmesélte, hogy Mariborban elismerték a főiskolát, folytathatta az egyetemet harmadik éven, mindössze két különbözeti vizsgát kellett letennie. Így a Potisje szerszámgépgyárhoz fordultam ösztöndíjért, majd elmentem Szlovéniába, ahol két és fél év alatt befejeztem az egyetemet. Közben harmadikos egyetemistaként a német tudományos akadémia ösztöndíjasaként Braunschweigben egy állami kutatóintézetben dolgoztam. Az intézetben 21 négyzetkilométeren 1500 kutató dolgozott. Beosztottak egy professzor és az asszisztense mellé egy laborba, ahol az atomóra továbbfejlesztésén dolgoztak. Csak németül és angolul kommunikáltunk. Az intézet fennállása óta én voltam a második, aki Jugoszláviából kijutott hozzájuk, előtte egy professzor járt ott a vinčai atomkutató intézetből. Az oklevél megszerzése után 1985. március elsején elkezdtem a Potisjeban a konstrukciós osztályon dolgozni, miután Szlovéniában a szerkesztő-számítógépes irányzatot fejeztem be, szlovén nyelven.
Karácsonyi József az életműdíjjal (Fotó: Foto Video Studio Dobai)
A Potisje szerszámgépgyárban kezdett dolgozni, ám hamarosan tanárként visszatért az adai Műszaki Iskolába is.
– Papp Géza kollégám, aki külsősként órákat tartott a középiskolában, megkért, hogy átvenném-e tőle a tanítást. Elvállaltam és az 1985/86-os tanévben már elkezdtem tanítani a Műszaki Iskolában. Habár csak két évet, mert utána házasságot kötöttem és jobban el voltam foglalva. A Potisjeban viszont a konstrukciós osztályról átkerültem a külkereskedelmi részlegre, ahol az amerikai piaccal foglalkoztam. Az ügyfelekkel az USA-ból, Kanadából, Ausztráliából, Új-Zélandról és a Közel-Keletről angol nyelven kommunikáltam. A német nyelvterületről érkező partnerekkel németül. Később átvettem az olasz piacot. Kezdetben nehézkesen ment a kommunikáció az olasz partnernek, mert nem beszélt angolul és fordítottak neki. Idővel megtanultam olaszul, és teljesen áttértünk az olasz nyelvű kapcsolattartásra a levelezéstől kezdve a számlázáson át a telefonos beszélgetésekig. Többször voltam náluk Olaszországban. Az egyetemet szlovénul fejeztem, amit a mai napig kitűnően beszélek. Emellett természetesen beszélek magyarul és szerbül is.
Az elmúlt év őszén részt vett az Európai Szakmai Hetek rendezvénysorozaton, ahol döntős volt az európai kiváló szaktanári cím megszerzéséért. Hogyan jutott el erre a rendezvényre?
– Rábeszéltek, hogy jelentkezzek, miután az oktatáson kívül sok olyan bel- és külföldi tevékenységgel foglalkozom, amelyeknek köszönhetően könnyedén a döntőbe juthatok az Európai Szakmai Hetek keretén belül. Ezt negyedszer szervezte meg az Európai Unió, a házigazda Finnország és Helsinki volt. Egy hétig tartott a rendezvénysorozat számtalan előadással, és ennek keretében volt az ünnepség és díjátadás kongresszusi teremben 3000 ember előtt. Az első három sorban VIP-vendégek ültek, a számtalan közméltóság között ott volt Ursula von der Leynen, az Európai Bizottság elnöke és Marianne Thyssen EU-biztos, akitől az elismerést átvehettem. Az adai Műszaki Iskola pedig felkerült az európai szakképzés térképére, és most már az eTwinning portálon az iskola profilján szerepel a nevem.
Az adai Műszaki Iskolában 2003 óta tanít rendes tanárként gépészeti szaktantárgyakat. Miket tekint legfőbb feladatának, küldetésének?
– Azt, hogy a tanulókkal megismertessem a szakmájukat, valamint felkészítsem őket arra, hogy otthon legyenek a világban és önállóan tevékenykedjenek. Igyekszem velük bizalmi kapcsolatot kialakítani. Már hosszú évek óta megszervezem és elviszem őket a felsőoktatási intézmények bemutatóira Újvidékre és Szabadkára, valamint gyárlátogatásokra, hazai és külföldi szakmai kiállításokra. Az egyik budapesti középiskolával az idén tavasszal már kilencedik alkalommal vettünk volna részt a Határtalanul! programban, ha nincs a járvány. Közös termékeket gyártunk, emellett közösen bejárjuk az anyaországot és Szerbiát is. A célunk az, hogy a diákok közötti ismeretségből barátság legyen. A továbbtanulásra vágyó diákoknak a tájékozódás céljából kerekasztal-beszélgetéseket szervezek, amelyre meghívjuk Szegeden és Budapesten tanuló egykori diákjainkat. Meghívjuk az iskolába a hazai felsőoktatási intézményeket, hogy bemutatkozzanak, vendégül látjuk a Magyar Nemzeti Tanács képviselőit és a diákjaink meglátogatták az újvidéki Európa Kollégiumot. A lényeg, hogy minél több mindent lássanak a világból, hogy minél eredményesebbek legyenek abban, amit szeretnének csinálni.
A tanítás mellett tevékenykedik a szakszervezetben is. Hogyan kapcsolódott be a szakszervezeti munkába?
– A Potisjeben a célgépek társult-alapszervezetnek voltam négy évig a szakszervezeti elnöke, majd 2006-tól az iskolában két mandátumon át voltam szakszervezeti elnök. Ezt a feladatot átadtam az egyik kollégámnak, mert nagyon sok a teendőm. A tartományi oktatási, tudományos és kulturális szakszervezetnek, a SONK-nak már a második mandátumban vagyok a tagja az általános és középiskolák bizottságában. Úgyszintén az elemi és középiskolák bizottságában a Szerbiai Oktatási Szakszervezet köztársasági 45 fős választmányának is tagja vagyok. Az Önálló Szakszervezetek Szövetségében Zenta–Ada–Magyarkanizsa Községek Tanácsának az alelnöke vagyok, az oktatási bizottságnak pedig az elnöke. A tartományi és az országos szakszervezetet képviselve a nagybecskereki iskolaigazgatóságban az oktatási minisztérium munkacsoportjának tagja vagyok már negyedik éve.
Hogyan győzi ezt a sok munkát és feladatot?
– Nem esik nehezemre. 2002 óta tagja vagyok a II. helyi közösség tanácsának, ahol az a célunk, hogy minél élhetőbbé tegyük a környezetünket. Az adai önkormányzatban három bizottságban tevékenykedem. A szociális-gazdasági tanácsban, a helyi foglalkoztatási bizottságban és Ada központjának urbanisztikai átalakításával megbízott bizottságban. 1997-től az adai horgászegyesület elnöke voltam, majd 2001-ben bejegyeztettem a moholi sporthorgász-egyesületet, amelynek elnöke voltam, most az alelnöke vagyok. Tagja vagyok továbbá a Vöröskereszt községi szervezete elnökségének is. Mindemellett van szabadidőm is. Például a múlt héten is voltam horgászni. A barátaimra is jut időm, gyakran szoktam sütni-főzni a társaságnak, emellett rendszeresen gyalogolok és kerékpározom is.
Hogyan élte meg, hogy az idén önnek ítélték Ada község életműdíját?
– Nagyon örültem neki, hogy a környezetem felfigyelt a munkámra és értékelte is azt. Bár soha nem az elismerésért csináltam mindazt, amit tettem. A díjátadáskor is elmondtam, hogy ez a díj nemcsak az én érdemem, hanem mindazoké, akikkel együtt dolgoztam. Kellett hozzá a Műszaki Iskola, a diákok, a tanárok, az igazgató, a partnerintézmények, az önkormányzat, a helyi közösségek, az MNT, a tartomány, az oktatási minisztérium, a szakszervezetek és a felsőoktatási intézmények.
