Október utolsó napján Hódegyházán a temetőkápolna mellett ünnepélyesen felszentelték az új harangot, amelyet a szarvasi Erdélyi István vállalkozó adományozott a Haranga (Aranka) menti falunak, ahol korábban még sosem járt. A harang felállításának előzményeiről annyit kell tudni, hogy amikor néhány évvel ezelőtt Csókán nemzetközi birkapörköltfőző versenyt szerveztek, a vendégek között ott volt Závoda Ferenc Békés megyei képviselő, térségi tanácsnok is, aki összebarátkozott a vendéglátókkal. Borozgatás és barátkozás közben felmerült a harangállítás ötlete, szükségszerűsége. A hódegyházi harang ügye ekkor kezdődött körvonalazódni, és nem múlt el hosszú idő, s íme, mindenszentekre már állt az új harangláb, rajta a haranggal.
Fotó: Gergely Árpád
– Délvidéki ismerőseim néhány éve felvetették régi vágyukat, hogy Hódegyházán is álljon egy harang. Próbálkozásaink akkor nem értek célt, majd idén nyáron Erdélyi Istvánnal beszélgetve megtudtam, hogy neki van egy harangja, amelyet szívesen odaajándékozna egy olyan településnek, ami a mai Magyarország határán kívül található, magyarok lakják, és szívesen vennék az adományt. Örömmel értesítettem Balázs Ferenc polgármestert, hogy megvan a harang – emlékezett vissza Závoda Ferenc.
A harang adományozója, Erdélyi István lírai hangnemben foglalta össze, mit üzen számunkra a harang:
– Halljátok meg a harang szavát!
Szólítlak, te harang, ki hűséges útitársunk vagy bölcsőnktől a sírig. Rezgésedet felveszi porból lett testünk. Áthatja mindennapi munkánk. Imára hívsz. Pihenőre. Keresztelőre és temetésre. Megszentelsz! Majd porrá leszünk.
Értsétek meg a harang szavát!
Nem az eszetekkel, de lelketekkel. És a szívetekkel. Akkor össze fogtok tartozni, ha jön az ellenség, ha árvíz viszi el a gátat, tűz emészti házadat, felebarátod kíséred ki a temetőbe. Legyőzhetetlenek lesztek.
Tiszteljétek a harang szavát!
Kondulását a kisebbnek, zúgását a nagynak. Nincs két egyforma harang, nincs két egyforma harangszó – miként minden öröm és bánat is más. Van, ami a tenger fölé száll ki a szelek szárnyán. A másik a düledező várfalról tevődik vissza. Hegyek között a völgyek vezetik át a hangját. „Lenn az Alföld tenger sík vidékén” terül szét, nem ismerve határt.
Bármerre is zengjen, Isten áldása legyen a kérges kézen, mely a köteleket húzza szent ritmusra: „Húzod, kitartod, engeded, kivársz.” Üzenet az élőknek: egy rövid szünet – női halott, két szünet – férfi halottnak jár. Gyermekekért megszakítás nélkül szólt. A halottakért délben szólt a lélekharang egészen a temetésig. De elkísérte a háztól a temetőig, a ravatalozótól a sírig. Öngyilkosnak nem járt se pap, se harangszó, olykor rendes sír sem: „mert ők erőszakkal mentek az Isten nyakára”. Ahány falu, ahány felekezet, ahány plébános, annyi regula.
Csak a harang ugyanaz, csak a harang ugyanaz – és mégis más. Így volt ez akkor is, amikor a harangok Rómába mentek, vagy „akiért” szóltak. De így volt ez ágyúhüvelynek öntve és halált osztva. Nem önszántából, elhiheted!
Béke van! Csend és nyugalom. Kívül és belül. Az izzó tűz is régen kialudt Vulcanus égi kovácsműhelyében. A harang megformázva, rezgése örökre ércbe öntve: giling, galang, giling, galang!
Szeressétek a harang szavát!
Tengerfehérvártól Sepsimindszentig, Bécsújhelytől Brassóig. Itt, Hódegyházán is! Úgy legyen!
