Mi újság Bánátban? – kérdi mindig, amikor belehuppanok a hatalmas tükör előtt elhelyezett székbe. Kezdődik a nyiratkozás, s egyben a beszélgetés is: aktuális hírekről, időjárásról, szabadkai történésekről – és természetesen Bánátról. Míg én közel tíz éve Muzsláról, Kazi István borbélymester Kisoroszról érkezett Szabadkára, kerek ötven esztendővel ezelőtt.
Egy kicsit pszichológus is – Kazi István (Fotó: Molnár Edvárd)
– Bánáti származású vagyok, Kisoroszon születtem 1948-ban – kezdi élettörténetét Pista mester. – 1963-ban mentem el borbélyinasnak, két és fél évig voltam inas, azután jöttem Szabadkára, 17 évesen. Egy újsághirdetésben láttam, hogy borbélyt keresnek a városban. 1966. március elsején kezdtem el dolgozni megboldogult Németh Ferenc mester mellett. A leghíresebb férfifodrász volt Szabadkán. Nála dolgoztam három évet, majd elmentem katonának. Tizennyolc hónapot szolgáltam, és a hadseregben is ugyanezt a foglalkozást űztem. Leszerelésemet követően a szülőfalumban megkértek, hogy maradjak otthon, mert három faluban – Kisorosz, Nagytószeg, Szenthubert – nincs borbély. Elvállaltam, de mivel a szívem nagyon húzott vissza Szabadkára, elsősorban az itt tapasztalt viselkedési kultúra miatt, egy év után úgy döntöttem, hogy visszajövök – meséli Kazi István.
Pályaválasztása kisebb döbbenetet okozott odahaza. Családjában ugyanis minden férfi szobafestő volt, és szülei azt várták el tőle is, hogy folytassa a családi hagyományt. Istvánt azonban éppen édesapja példája tántorította el a szobafestő mesterségtől. Mint mondja, gyerekként szinte sohasem találkozott az édesapjával, mivel az mindig terepen volt, ezért döntött úgy, hogy olyan szakmát választ magának, amelynek űzése mellett együtt tud lenni a családjával, és szükség esetén bármikor a segítségére lehet családtagjainak.
Az idő őt igazolta. Miután visszatért Szabadkára, két évtizedig a Lazar Nešić fodrászüzletben dolgozott a városháza alatt, majd huszonöt évvel ezelőtt saját borbélyszalont nyitott. Egy olyan szalont, amely egyben társalgó is, hiszen itt mindig el lehet beszélgetni valakivel, át lehet lapozni a napi újságokat, miközben halkan szól a rádió. Noha hét éve már nyugdíjba vonult, még ma is mindennap eljár dolgozni. Bevallása szerint egyáltalán nem esik nehezére.
– Nekem a munkám egyben a szórakozást is jelenti. Amíg az egészség megengedi, addig dolgozunk, s hiszem azt, ameddig dolgozunk, addig élünk – vallja.
Pista mester munka közben (Fotó: Molnár Edvárd)
Egy borbély sikere nyilvánvalóan a kuncsaftjaival kialakított jó viszonyban rejlik. Kazi Istvánhoz sokan járnak nyiratkozni. Mint mondja, van egyéves és kilencvenegy éves kuncsaftja is, 10–15 személynek már ötven éve ő a borbélya, és ami a legérdekesebb, egy családból négy nemzedék tagjait nyírja.
Ha létezik, Pista mester titkát közvetlenségében kell keresni. Jó emberismerőként tudja, kivel miről érdemes beszélgetni, kit mi foglalkoztat, kivel mi történt, ismeri kuncsaftjai családtagjait – és őt is ismerik.
– Ha az ember ennyi évet eltölt ebben a szakmában, egy kicsit már pszichológus is. Nem akarok dicsekedni, de ha Szabadkán valaki kiejti azt, hogy Pista mester, akkor mindenki tudja, kiről van szó, engem szinte egész Szabadka ismer – mondja leplezetlen büszkeséggel, jelezve egyben a város iránti viszonyulását is.
Ami nem azt jelenti, hogy egy percre is hűtlenné vált volna szülőfaluja iránt.
– Mi újság Bánátban? – kérdem tőle.
– Nagyon szeretek ellátogatni szülőfalumba – mondja –, de fáj is a szívem mindig, amikor két-három havonta elmegyek. Minden alkalommal egy újabb házat látok megroggyanva vagy elhagyva. Üresedik a falu, és ez engem nagyon elkeserít.
