Emlékszem gyermekként mennyire vártam a majálist. Palicsiként csupán néhány perc kellett ahhoz, hogy nővéremmel kiérjünk a vidámparkba. Igaz, akkor a maihoz képest jóval szerényebb lehetőségeink voltak a hintázásra, mégis nagy örömmel vetettük bele magunkat a majálisozó fiatalok tömegébe. Soha nem felejtem el azt az izgalmat: miután kiváltottuk a zsetont, startra készen vártuk a sorunkat, hogy helyet foglalhassunk mondjuk a körhintán vagy a romkocsik valamelyikében. „Aki kapja marja” elv szerint működött a dolog.
Azóta eltelt jó néhány év, de még két-három évvel ezelőtt is láttam a vidámparkban a fiatalok arcán azt az izgalmat, amit én valamikor átéltem. Az idén viszont... Eddig nem fordult elő, hogy május elsején a kora esti órákban legyen olyan körhinta, amit a nap folyamán talán két-három alkalommal kapcsoltak volna be, vagy hogy a hullámvasút, esetleg más szerkezet mellett ne kígyózzanak sorok, arra várva, hogy végre kipróbálják a gravitációnak ellent mondó helyzeteket. Az idén nem kellett sort várni szinte sehol, mert nem volt érdeklődő. A szülők nem adtak, mert nem adhattak annyi zsebpénzt, amennyivel a gyerekek kiélhették volna a szédítő hinták próbájának vágyát. Ki sem engedték gyerekeiket a vidámparkba, vagy ha el is ment a család Palicsra majálisozni, az ebéd, illetve a szükséges folyadékmennyiségen kívül nem nagyon jutott másra, talán egy-két kör hintázásra vagy egy vízipisztolyra, esetleg egy fagyira, vásárfiára. A családok a korábbi évekhez képest, tele élménnyel, de üres kézzel, talán egy-egy léggömbbel mentek haza.
A kígyózó sorok pedig átpártoltak azokhoz a standokhoz, ahol minden (még ha nem is ért annyit) 50 dinárba került, vagy ahhoz az asztalhoz, ahol minden táskát 100 dinárért árultak. Illetve a kampányoló politikai pártok standjához, ahol a szórólapok mellett ajándékcsomagokat kaptak. Egyesek minden ilyen standon begyűjtöttek valamit, talán azért, hogy legalább valamit hazavihessenek.
